Ugrás a fő tartalomra

A hónap művésze 4.: Torjay Valter


Mélyinterjú Torjay Valterrel a neoszimbolista festészetéről

Copyright © 2010 http://www.gonzopress.hu/ - GonzoPress Magazin
2010. december 18.

Torjay Valter festőművész 1964. november 17.-én, Szombathelyen született, és ma is ott él. Művészi alkotásai állnak kiváló festményekből, rajzokból, monotípiákból, és saját kezűleg felújított bútorokból, amiket mindennapjaiban készít. Munkásságának része a pedagógia és művészettörténet, világszemléletét pedig az irónia, és önirónia jellemzi. Ez az önirónia segíti át a nehézségeken és ez ad neki újabb erőt, hogy rendkívül sokrétű festészetét, szerteágazó alkotói és tanári tevékenységét tovább folytathassa.

KNN: Mit festesz mostanában?

TV: Megrendelésre portrét, egy ismerősömről és családjáról.

KNN: A portréfestés számodra egy állandó, „jól bevált” feladat? Megéri ma a megrendelőnek festővel portrét készíttetni magáról, vagy csak a régebbi korok művészetének hagyománya elevenedik fel ebben? Kiről készítesz most képmást?

TV: A fotó nem helyettesítheti a festészeti alkotást. Ez mára már eldőlt. Főleg értelmiségiek keresnek meg. A család most három figurális kompozíciót rendelt, amin ők szerepelnek majd. Örömmel vállaltam. Egy nagyon szép lányról is készítek egyet, de főként monotípiákat csinálok.

KNN: Készítesz illusztrációkat is mostanában?

TV: A kiadó, amely a könyvemet adja ki jövőre, nem tart rá igényt. Fotók fogják díszíteni, ami szerintem jobb is.

KNN: Milyen könyvről van szó?

TV: Ez egy túlvilági jelenségekről szóló munka lesz, amelynek anyagát kb. húsz év alatt szedtem össze, főleg a környezetemből. Rendkívül izgalmas.

KNN: És hogyan jött a Sherlock Holmes illusztrálási lehetőséged, amiről egy beszélgetésünk során említést tettél?

TV: Igazából sajnos nem lehetőség volt, mert az engedélyem nélkül használták fel a képemet egy angol kiadású CD borítójaként, amelyen Conan Doyle novellák vannak. Végülis aztán ettől függetlenül keresett meg a Sherlock Holmes Társaság, akik a 2011-es naptárukhoz kértek képet tőlem, miután látták a cd-borítót a rajzommal.

KNN: És adtál?

TV: Természetesen. Örültem a lehetőségnek.

KNN: Mit illusztráltál még? Mostanában vannak ilyen terveid? Van olyan irodalmi élményed, ami erre inspirálna?

TV: Ovidius történeteit, amelyek pikánsak, de szórakoztatóak és Rákosi Jenő egyik művét, amely meg is jelent. Természetesen van, tussal szívesen illusztrálnék Dickens regényt, Sherlock Holmest, vagy más, veretesebb dolgot, például Jókai Mór műveit.

KNN: Számos más nézőhöz hasonlóan, kedvelem a hagyományos illusztrációkat. Örömöt okoz az illusztrálás?

TV: Igen, bár rizikós feladat úgy megalkotni, hogy biztosan tetsszen a megrendelőnek. Soha nem éreztem, hogy „ezt rajzoltam és kész, vigyétek”! Habár az engedélyem nélkül felhasznált rajzok esete reményt keltő… Gondolok itt arra, hogy nemzetközileg ismertebb vagyok, itthon meg nem, konkrétan az említett Sherlock Holmes Társaságra szeretnék utalni, aki kérte a rajzot. Legalább egy könyv őrzi a kezem nyomát és lehet, hogy még más munkák is „megtalálnak”.

KNN: Tusrajzaidról is mesélj még kicsit!

TV: Az Art Penem nem működik, de tervezem, hogy újra jön a tus is. Akkoriban nagyon kiírtam-kirajzoltam magam, most megint visszatérnék ehhez. Az utóbbi időben főleg a monotípeket csinálom, amivel könyvet is illusztráltam. Nagyobb szabadságot nyújt, mint a tus, de úgy gondolom, az a rajztechnika is visszatér majd az életembe.

KNN: Kitől inspirálódtál, tanultál a rajztanári – és művészettörténész – diplomád mellett?

TV: Egyik példaképem: nagyapám, Németh József, aki sárvári építőmester volt, és a drezdai Tamás templomban azért imádkozott, hogy én festőművész legyek. A Nagyapám álma 1971 után teljesült be jóval azután, hogy ő meghalt. Harmadikos gimnazista koromban kezdtem el festeni, de megvalósítottam az álmát.

KNN: Hogyan alakult a későbbi életed?

TV: 1988-ban végeztem Szombathelyen a tanárképző rajz-történelem szakán, utána azonnal jelentkeztem a Képzőművészeti Egyetemre. Bejutottam a döntőbe, ahol elismerték, hogy jók a rajzaim, de kellett a hely valaki unokájának, és hozzátették: minek nekem még egy diploma, amikor már van egy?

KNN: Később elvégezted az ELTE művészettörténet szakát is…

TV: Igen, 2002-ben diplomáztam.

KNN: Kik azok a művészek, vagy azok a korszakok, amelyek hatottak Rád?

TV: Nagyon szeretem a XIX. – XX. század fordulójának európai és magyar festészetét. A szimbolizmus és a korabeli tájlíra érdekel főként.

KNN: Arról beszélnél egy kicsit, hogy a főiskola után magad kezdtél el festeni, példák, múzeumi séták, természet, benyomások által? Ez a korszak a nyolcvanas évek végén kezdődött, vagy valamikor a kilencvenes években?

TV: A nyolcvanas évek végén, 1988-92 között jóval több időm volt, mint most. A Körmendi Gimnáziumban csak óraadó voltam, így rengeteget fejlődtem akkoriban. Jártam plein air-ezni, festettem a „temetős műtermemben” (a temető mellett), dolgoztam ezerrel. Abban az időben már voltak régi bútoraim, azokat is megfestettem. „A vörös zsámoly”-t például nem pusztán látleletként, mert ezeknek a bútoroknak lelkük van. Közben egy nagy depresszión is átestem, ami halálfélelemmel járt, és nihillel. Az egyetlen igazi gyógymód erre a festészet volt akkor is, most is. Az iskolai tanítás, a generációk nevelése nagy örömöt jelent, jó kiegészítés a festés mellé, de sok időmet elveszi. A festésre kevesebb idő áll rendelkezésre manapság, de mivel nem érzem „megélhetési művésznek” magamat, ezért nem kell feladnom az elveimet, csak megpróbálok a tőlem telhető legjobban alkotni.

KNN: Akkoriban jöttek létre azok a nagy tájaid, a Ferenczy-ihletésűek? Mennyire befolyásolt Téged ezzel összefüggésben a nagybányai festészet?

TV: Nem olyan nagyok azok a képek, amennyire a reprodukciók alapján tűnnek, csak 40-50 centisek. Általában kisméretű képeket festek. A helyzet az, hogy korábban nagyon tiszteltem Ferenczy Károlyt, de közben rájöttem, hogy másoktól is sokat lehet tanulni. Hatások értek, de ha megnézed, nem követek senkit, csak becsületben és érzésben. Azt gondolom, nagyon nagy mennyiségűek a plein air-ben festett, temetős témájú képeim.

KNN: Igen, ezek a festmények olyan monumentálisnak tűnnek. Mikor érezted azt, hogy más hatására alkotsz?

TV: Ami a mások hatását illeti, az a festményeimen nem túl erős. Kezdetben sokat tanultam nagyapám képeiből, ma is volna mit! Habár kívülről fújom a kor nagy tájképfestőit, én nem a régiek valamiféle utánzója, hanem úgy érzem folytatója vagyok, de más értelemben, korunk kérdéseire keresve a választ.

KNN: Örülök, hogy ezt mondod, mert azt akarom az egész riportból kihozni, hogy mered vállalni a „régiek” művészetének örökségét, „esszenciáját”, de ezzel másképp közelítve meg a mondanivalót.

TV: Igen, az érzés a régi, bizonyos fokig a technika is, nem használok modern anyagokat, hiszek a hagyományos megoldásokban. Azt a levegősséget, finomságot, az érzések tobzódását keresem, ami  Ferenczyben, Mihalik Dánielben, Szinyeiben, Fritz von Thaulowban megvan; és azt az erőt, lényeglátást, ami Tornyaiban – az utóbbi volt első nagy példaképem, Mednyánszkyval együtt. Azóta sokan mások is adtak inspirációt: Axeli Gallen Kallela, a századfordulós lengyelek, németek, mint Corinth, Thoma stb. Azonban mindez a festői személyiségemnek az egyik oldala, mert a másikon ott vannak a nagy eszmei festők!

KNN: Milyen festői problémák foglalkoztatnak mostanában?

TV: Igazából a problémák mindig hasonlóak… fehér vászon, ahol a témát értelmesen meg kell oldani és új világot ráfesteni. Most a “Mindenszentek” negyedik változata készült el. Az első variáció, amit nem emlékek alapján, hanem egy fotográfia közvetítésével festek. Abban is mást tudtam kifejezni, ebben is. Azonban nem valami látlelet lesz, éppolyan sejtelmes, mint a többi, csak konkrétabban emlékeztet a valós helyzetre. A sorozat nagyon sikeres volt, mindhárom eddigi elkelt, ez azonban talán bizonyos szempontból mégis jobb lesz, legalábbis úgy érzem és reménykedem.

KNN: Mesélj még magadról, munkamódszeredről!

TV: Először azt szeretném elmondani, hogy van az olajmunkáimnak az a sora, ami a vizuális élmény gyönyörűségéért készül elsősorban. Arra törekszem, hogy gazdag festőiséggel, a képzeletnek is több-kevesebb teret adva, de reálisan láttatva gyönyörködtessem az embertársaimat. Tájak, enteriőrök (ezek részben szimbolikus üzeneteket is hordoznak, főleg egyfajta szellemidézés ez), portrék, aktok tartoznak ide. A tusrajzok inkább a 90-es éveket jellemezték, a lendületes satírozás Anders Zorn rézkarcaiból ihletődik, de korántsem ennyire realisztikus. Valami hasonló újraindításán gondolkozom. A monotípiát nem tanította nekem senki. Teljesen magamtól fejlesztettem ki. Lyka “Művészet” folyóiratában láttam már a 80-as években Chabada Béla régi monotypjeit. Szándékosan használom ezt a régi kifejezést a monotípia helyett, amivel arra utalok, hogy több köze van ennek, ahhoz a korszakhoz. A rengeteg akt és táj mellett figurális, sőt szimbolista feladatokat is megoldok ezekkel a szinte improvizált, kis képekkel. Ebben olyan festőiséget is érvényesíteni tudok, amit nagyobb méretben nehéz lenne. Néha színesben is dolgozom, de rendszerint monokróm módon. Lényegtelennek tartom a nagyon nagy méreteket, mert amennyiben valaki az “emberekhez” akar szólni és nem azt a tendenciát kiszolgálni, melynek célja a művészetnek a tömegek életéből való kivonása, akkor így tud a mű az otthonok falára felkerülni. Vannak még szénnel, illetve részben szénnel készült munkáim, amelyek néha megközelítik egy olajkép súlyát. Az akvarell nagyon ritka nálam, talán a „Szfinx”-et tudom figyelmedbe ajánlani.

KNN: Most nem festészeti kérdést szeretnék feltenni, hanem inkább személyesebbet. Szóval Neked milyen érzés “őseid földjén járni”? Milyen érzés, hogy tudod: itt járt a Nagyapám, Dédapám, itt nyugszik a temetőben?

TV: Érdekes, amit kérdeztél, de csak anyám oldaláról az őseim földje… nagyjából. A baj csak az, hogy róluk sokkal kevesebbet tudok, apám családjában azonban évszázadokra visszalátok, és ők nem voltak Vas megyeiek. Szóval: őseim házait eladták, lerombolták, a bútorok eltűntek, a rokonság felszívódott, a sírokat szétdúlták szó szerint. Nekem azok a tájak ugyan már idegenek, de tudom, hogy ott éltek az őseim és ez furcsa: olyan rokonok sírját találtuk csak meg Felsőbányán, akiknek a létezéséről nem is tudtunk.

KNN: Talán ezek azok a dolgok, amik a temető-témához vezettek – vagy hogyan jött ez a festészetedben?

TV: Szombathelyen a műtermem mellett volt a szentmártoni temető. Csak le kellett oda menni. Olyan volt, mint valami dzsungel. Elfeledett sírok, az a bizonyos régi világ, amely iránt a bútorok és apám elbeszélései alapján – no meg Lyka művészeti folyóiratai, a megvásárolgatott régi könyvek, gramofonlemezek miatt is kezdtem érdeklődni. Aztán kezdtem felmérni a sírokat, az embereket, akik ott nyugszanak. Aztán jöttek a furcsa érzések is.

KNN: Beszéljünk kellemesebb témáról! Mi alapján választod ki a modelljeidet?

TV: Egyszerűen csak meglátom őket, és megtetszenek. Az is előfordul, hogy egy fotó tetszik meg, amit meg szeretnék festeni, pl. „Svéd lány” című művem. Többnyire azonban személyesen ismerem a modellt. Főleg a női szépség érdekel. Aktot ritkábban festek, nehéz modellt szerezni.

KNN: Régen valahogy mindig úgy gondoltam, hogy intim kapcsolat van a művész és modellje között. Ma már úgy érzem, aktot festeni ugyanolyan feladat, mint gyümölcs-csendéletet, nem?

TV: Nem éppen, van benne erotikus vonal természetesen, ezt jól érezted. Azonban én ezzel úgy vagyok, hogy jobb egy nőt megfesteni, ez mindenképpen maradandóbb az utókor számára, mint kalandokba bonyolódni, legalábbis akkor, ha értéket akarunk létrehozni!

KNN: Milyen technikát szeretsz a legjobban, a portré és aktfestésben?

TV: Olajjal szoktam dolgozni, az sokat enged. De szívesen rajzolok a szénnel is, azt meglehetősen magaménak érzem.

KNN: Akvarellt nem? Ugyanis olyan akvarelles lágyság van ezekben a képekben. Úgy értem, nem pacsmagolod a festéket, könnyedén, lazúrosan festesz…

TV: Akvarellel szinte soha sem festek, ez a technika nem fejezi ki annyira személyiségemet. Meg ki sem lehet tenni, mert nem bírja a napot. Milyen festmény az, amit csak albumból lehet nézegetni? A tempera sem áll közel hozzám. Portréban még a ceruzarajz jöhet szóba.

KNN: Mi a filozófiád a festészetben, miben hiszel?

TV: A „nagy képekben”, de csak a tematikát, a szellemet illetően,nem a méretekre értem ezt. Soha nem festenék freskót. Nem az én műfajom, nagyon nehéz és felelősségteljes feladat. Jobban szeretem a hangulatos, emberibb méretű festészetet, ahol szemtől-szemben állok a modellemmel.

KNN: Pedig képeid monumentalitásából kiindulva lehet, hogy egyszer ígéretes feladat volna, nem?

TV: Ahhoz fal kellene, meg tartós nyugalom, és egyik sem várható. A legnagyobb képem a „Péter és tanítványai”. Akkor festettem, amikor hála Istennek elvégeztem a művészettörténet szakot is. Tettem egy próbát vele, de nem volt túl sikeres.

KNN: Úgy látom, a családom tapasztalataiból és megfigyeléseimből, hogy a művész nem mindig azért dolgozik, hogy sikere legyen, hanem néha önmagáért az alkotásért, a kísérletezésért. Úgy gondolom, hogy a közeg, amiben élsz egyrészt biztonságot ad, de nem mindig értik meg a mondanivalódat, így van?

TV: Nézd, én egy magányos lázadó vagyok. Ilyen kevés akad sajnos, legalábbis így érzem. Sokáig azt hittem, hogy majd a fiatalok lázadnak helyettem, de sajnos ennek még nem jött el az ideje. Az általános divatokhoz való alkalmazkodás az elvek és az egyéniség feladásával jár a festészetben. Véleményem szerint sok művész torz témákat, eszméket fest, ami nem feltétlen adja meg a kiteljesedést! Ritkán járok megnyitókra, zavarnak a külsőségek, a magamutogatás, a pénz iránti rajongás. Magamat abban az értelemben tartom avantgárd festőnek, hogy ismerem és átérzem, Cézanne, Gauguin, Van Gogh fájdalmát. Kevésbé látványosan, de hasonlókat kaptam a sorstól. Édesanyám nem sokkal a halála előtt azt mondta, hogy egyszer eljön majd az én időm, lehet, hogy nem érem meg, de így lesz. Alighanem igaza volt, a haldoklók sokkal messzebbre látnak. Ezt korábban soha nem mondta. Benne a legnagyobb lelki támaszomat vesztettem el.

KNN: Igen megértem, olyan lehet ez, mint annak a barátnak a jelenléte az életedben, akinek érzed és tapasztalod a lelki segítségét, ami mindenfajta testiség fölött áll. Ez az, ami igazán tud fájni, ha elvész.  Hogyan inspirál a társad, azaz feleséged a festésben, miközben számtalan csinos nő volt modelled?

TV: Kriszti, a feleségem, azért az igazi, mert áldoz értem, iparkodik gondoskodni rólam – mindezt szerelemből, szeretetből. Igazán szeret, szerencsés vagyok vele és a fiammal.

KNN: Főként az érdekelne, hogy mi a hosszú távú célod a festésben. Hova akarsz eljutni a munkásságoddal?

TV: A folyó folyik. Ki tudja hová és miért? Ami engem illet, szeretnék olyan életművet hátrahagyni, amiben bebizonyosodik, hogy nem sikerült az „általános kulturális ízlésnek” (ha van ilyen), megtörni mindenkit. Hogy lehet folytatni az emberséges festészetet, amiről én azt gondolom, hogy az.

KNN: A Te festészetednek is van létjogosultsága. Már rég nem csak az avantgárd a divat, sok fiatal megint visszatér a hagyományos technikákhoz, ettől függetlenül azt gondolom, hogy azokhoz képest, akik nem rajonganak a festészetedért, többen vannak azok, akik kedvelnek téged. Budapesten annyiféle művész dolgozik, hogy szerintem nem kuriózum az sem, ha valaki a régebbi korok művészeit tartja ideáljának!

TV: Nagyon kedves vagy. A helyzet az, hogy gyermekéveimben ugyanolyan lendületes voltam, mint Te.  Ma már visszahúzódóbb vagyok.

KNN: Mi van azzal az indulatos, kezelhetetlen gyerekkel, aki voltál?

TV: Azt már az általánosban összetörte a X. Y. riporternő nagymamája.

KNN: Akkor épp itt az ideje, hogy visszatérjen a régi Valter!

TV: Így van. A pedagógiában a legrosszabb szemlélet, amit tőle láttam és én, a magam módján, tanári munkámban igyekszem tolerálni a tanítványaim egyéniségét.

KNN: Milyen elképzeléseid vannak így karácsony táján?

TV: Most fogok nekiállni újból a Háromkirályok témának.

KNN: Szereted a „Krisztus élete” témákat?

TV: Igen, alapvetően hívő ember vagyok, ilyen alapállásból ábrázolom ezt a témát. Az is érdekes dolog, hogy több festő foglalkozik keresztény témákkal és az egyház nem törődik velük. Inkább intimebb módon ábrázolom a dolgokat. Monotípián, amiből elég sok készült az idén is.

KNN: Fontos szerinted a mély hit a művészetben, életedben, kell a műalkotásaidhoz? Olvasod a Bibliát?

TV: Igazából nem sokat olvasom a Bibliát, az Ószövetségből is csak néhány történetet „használok” újra, mint pl. Zsuzsannát. Az Újszövetséget szélesebb körben közelítem meg. Nem járok templomba, belső okok miatt, amit most nem szeretnék kifejteni. Volt egy pap-példaképem, a keresztapám, mindenkit hozzá hasonlítok.

KNN: Beszéljünk a tájfestészetedről! Hol festetted a “Cák” című nagyszerű művedet? Abszolút virtuóz, mint néző, úgy érzem magam, hogy “benne vagyok a festményben”, ami nálam ritkán fordul elő, utoljára gyerekkoromban éreztem ezt! Vagy a „Kilátás a nagykőrösi erdőből” című munkád 2010-ből, erről mesélj valamit!

TV: A „Cák” nagyon régi kép, 1989-ban készült, itt van Vas megyében. Keményen dolgoztam rajta, reggel tíztől délután fél ötig egyfolytában festettem, a tűző napon. A másikon régebbi stílusom sötétebb tónusait próbáltam újra, szerintem sikerrel. Mindig jó visszatérni régi önmagunkhoz.

KNN: Úgy látom, hogy Nagykőrösön (festőtelep) kibontakoztál. Remek festményed a „Nagykőrösi este” 2010-ből, ahol a lombok sötét koronáját hátulról világítja meg a hold.

TV: Nem csupán plein air képeket festek, sokat fotózom is ott, ahol valami nem rögtön megfesthető. Ezeket aztán műteremben dolgozom fel, mint az említett motívumot, amikor elmúlik a meleg nyár és a hideg hónapokban „bekényszerülök” a benti térbe.

KNN: És mi ez az esti jelenet, a két férfival és a lemenő nappal? Mi volt az apropója, mire gondoltál közben?

TV: Teljesen fejből jött… ez valahogy megjelent előttem… Úgy érzem, itt Hans von Marées és más szimbolisták nyomdokain haladok. Két ember barátsága, kapcsolata jelenik meg benne, vagy egy természeti jelenség, a későnyári délután hangulata. Máig nem tudom pontosan, hogy magas gabona vagy fal előtt állnak. Lényegtelen. Van Friedrichnek egy képe, a “Nő és férfi a holdat nézi”, ez valami hasonló, magam sem tudom. (Caspar David Friedrich – Greifswald, 1774. szeptember 5. – Drezda, 1840. május 7. – a  német korai romantika egyik alapítója és legjelentősebb festője volt.) Az ember, mint a teremtett világ része… ugyanaz a miszticizmus, de más festői nyelven, mint Friedrichnél, aki
akkor nem jutott eszembe, amikor ezt festettem. Azt hiszem, hogy egyik legnagyobb példaképem, Marées hatott a képre. Valami a Tornyai-Koszta féle ellenfényességből is van benne valami, de ez inkább misztikus. Azért sem olyan konkrét. Nagy tájfestési tapasztalat nélkül ezt nem lehet megcsinálni.

KNN: Nem vagy Te túl szemérmes, ami a művészetedet illeti? Vagy csak a festői alázat, amivel a dolgokhoz viszonyulsz? Úgy érzem, valami „hihetetlen világfájdalmat” hordozol magadban. Sokszor, hozzád hasonlóan szívesen átvenném mások könnyedségét…

TV: Én is, de akkor nem tudnék alkotni. Ehhez ez a fajta lélek kell, hidd el! Akkor olyan lennék, mint az érvényesülő, de felületes világfiak, akik mindig a pénzt szagolják, a művészet meg mellékes. Pillanatok alatt megfestettem a Háromkirályok 60×80-as változatát – ha már az eredeti nincs meg. Soha nem gondolok ilyenkor pénzre – elrontaná a képet….

KNN: Kedves Valter, azt gondolom, hogy végtelenségig lehetne folytatni a beszélgetést a művészetedről. Mit üzensz végszóként, a Gonzopress Magazin kedves olvasóinak?

TV: Azt, hogy ha meg szeretnék ismerni a művészet valódi arcát, akkor nem elegendő a fővárosi galériákban tájékozódni. Keresgéljenek az interneten, mert az egy szabad médium. Valamint azt, hogy a művészet irányvonala szép lassan megváltozik majd a klasszikus irányba megint és ez megállíthatatlan. Büszke vagyok arra, hogy ennek az egyik úttörője vagyok, a nyolcvanas évek óta. Köszönöm a riportot és a lehetőséget!


Ez 550 embernek tetszik itt a blogon!

Köszönjük! :-) 
Forrás: GonzoPress Magazin
Írta: Kocsis Nagy Noémi



Megjegyzések

Megjegyzés küldése

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

A magyar (nép) mese napja, megteremtője: Benedek Elek és A só meséje

Életem egyik legnagyobb élménye, példaképe Benedek Elek  (Kisbacon, 1859. szeptember 30.- Kisbacon, 1929. augusztus 17.) magyar író, újságíró, országgyűlési képviselő életműve. Születésének 106. évfordulóján emlékezzünk meg mi is róla. Eszmélésem, amelynek fontos részei voltak a népmesék, úgy három-négy éves koromra tehető, amikor a szüleim, nagyszüleim felolvasásban hallgattam a meséket, amelyeket írt. Később, amikor hat évesen már magam is ismertem a betűket, rongyosra olvastam az otthon lévő mesegyűjteményeit, ráadásul iskolánk falán ott volt kitéveaz arcképe . Nekem ő volt a "jóságos Elek apó" a nagyapák archetípusa. Álmodozásaim közben oda-oda néztem órán is, minduntalan történetein és varázslatos személyiségén gondolkoztam, amit nekem és más gyerekeknek, osztálytásaimnak is jelentett. Olyan klasszikusai, mint a Hammas Gyurka, A hazug legény, A szóló szőlő, mosolygó alma, csengő barack, a Furulyás Palkó, A béka-királykisasszony, a Csali mese, A csillagszemű juhász, A pel…

Magyar szecesszió, Lechner Ödön

Copyright © 2015. artificium-artis.blogspot.comA szöveg semmilyen részlete nem használható fel a szerző engedélye nélkül! Lechner Ödön  (1845. Augusztus 27, Pest – 1914. Június 10, Budapest) a tizenkilencedik és huszadik század fordulójának legkiemelkedőbb magyar építésze. Két kulcskifejezéssel szoktuk őt jellemezni: a nemzetiépítőstílus kifejezője vagy a magyaros szecesszió kitalálója vagy atyja, ahogy előszeretettel nevezik sok szakkönyvben.
Általánosságban úgy jellemezhetjük, hogy alkotó évei kezdetén historikus és eklektikus stílusban tervezett, majd a modernebb önkifejezést tartotta szem előtt és az egyéni formanyelv kialakítására törekedett. A teljesség igénye nélkül, lévén, hogy szövegünk tananyag, szeretnénk a legfontosabb, vagy érdekesebb műveit megemlíteni, a historizálásból kiszabadult kezdetektől, a már-már art decoba hajló későszecessziós példákig.
A történeti stílusok elhagyásával Lechner Ödön a népművészetből átvett ornamentális motívumokat kezdte el használni. Egyes indus…

Art Nouveau, Jugendstil, Szecesszió, Wiener Werkstätte

Copyright © 2015. artificium-artis.blogspot.com  
A szöveg semmilyen részlete nem használható fel a szerző engedélye nélkül!
Art Nouveau
Az Art Nouveau Európából ered és elsősorban Franciaországból, ahogy a neve is tükrözi. Egyetemesen kialakuló stílusról van szó, amely elsősorban az 1880-as évekhez köthető, e kontinens több országában jelen van és jelentése új művészet. Ihletője az Arts and Crafts mozgalom, lényege pedig az, hogy eltávolodik a historizmustól és egy teljesen új, modern irányvonalat képvisel. Az Art Nouveau nemzetközi stílus, így szinte minden országban, ahol ebben a szellemben alkottak, építkeztek, megvan rá a megfelelő elnevezés.
Az Art Nouveau kifejezés magába foglal egyfajta nemzetközi filozófiát is, művészeti stílust az építészetben és az alkalmazott művészetekben. Az irányzat valódi időtartama 1890 és 1910 közé tehető. Franciaországban Artnouveau-nak, új művészetnek, NémetországbanJugendstil-nek, ifjú, fiatal stílusnak, Olaszországban Stile floreale-nak, azaz virágos…