Ugrás a fő tartalomra

A hónap embere 20.: Beszélgetés Zemlényi-Kovács Zoltán íróval

Zemlényi-Kovács Zoltán író Hoppárézimi/ Kitiltottak című könyvét árulja. 
Bevezető: 
Zoli olvastam a Hoppárézimi könyvedet. Azonban én igazából a nyolcvanas években figyeltem fel rád gyerekként a tévében, amikor a baleseted után elkezdtél publikálni és műsorok készültek veled. Te eddig azt hitted, hogy mi a Publio Kiadó szerzőiként a XXI. Nemzetközi Könyvfesztiválon találkoztunk és azóta "figyelgetünk" egymásra, ahogy a szakmai oldaladon írtad egyszer. Valójában azonban nem. Én majdnem harminc éve tudok Rólad, de a sors úgy hozta, hogy csak 2014. április 27-én találkoztunk személyesen. Megvan az a tulajdonságom, hogy amit felvések az agyamba, az ott is marad. Máig emlékszem arra a pillanatra, hogy ülök a tv előtt és hallgatom a nyilatkozataidat.Titkon reméltem egyszer, hogy én is író leszek. De sohasem gondoltam volna, hogy melletted dedikálok. Most azt szeretném kérni, hogy legyünk rendhagyóak és a riportban nem a jól bevált kérdésekre válaszolj, hanem legyen ez a beszélgetés egy kicsit kor dokumentum is a nyolcvanas évektől mostanáig munkásságodról, ha szeretnél egy kicsit a családodról is, gyerekeidről, akiket nagyon fontosnak tartasz. 
KNN. 
Kérlek mesélj egy kicsit a blogom olvasóinak arról, hogy mi volt a nyolcvanas években a baleseted és az első könyved megjelenése előtt? Úgy tudom aktívan sportoltál, aranyérmes kajak-kenu bajnok voltál. Ugye? 
ZKZ. 
Szívesen mesélek, ahogy minden könyvemben is tulajdonképpen ezt teszem. Köszönöm a felkérést! Először is, amit említettél, valóban kenuztam, de csak kenuztam. A kajakot és a kenut általában összemossák, mert a két különálló, de egyaránt vízi sportág versenyei egyszerre vannak megtartva, de aki kajakozik, az csak kajakozik, aki pedig kenuzik, az csak kenuzik. Én kenuztam 11 éves koromtól 15 éves koromig, mikor elütött az az autó. Tehát nem egész négy évet sportoltam csupán, de azt igen intenzíven és eredményesen. Az 1983-as év mind a négy nagy versenyét megnyertük indián kenuban, ami egy négyszemélyes egység, és következő évben hetesben szintén nyertünk kettőt. Bajnok tehát nem voltam, csak csapatban, de itt most nem is ez számít főleg, hanem, hogy ennek a ténynek, hogy sportoltam, a mai napig számos előnyét élvezem. Így például az akkori karizmomat a mai napig viselem, pedig nem teszek érte gyakorlatilag semmit. Az állóképességemet, ami különösen a baleset utáni felépüléskor jött jól, a kenu edzéseken alapoztam meg. A sport egy életforma, ami rögzül gondolkodásmód formájában.
 
Zemlényi-Kovács Zoltán: Öbölkör
KNN. 
Továbbá az életedet kitöltötte a zenélés és a KISS zenekar iránti rajongás, a poszter gyűjtés. Illetve a szüleiddel, testvéreddel nagyon jó viszonyod volt.
ZKZ.
A kenu mellett a rajzolás és igen, a zenélés töltötte be, vagy ki az életemet. Zenehallgatás terén első kedvencem a Hungaria volt 1981-től, vagyis 11 éves koromtól, és ez a szédületes rajongás a mai napig is tart. Jampec háréval, Hungaria-szemüvegben jártam kenuzni, meg iskolába is. Először Békásmegyeren, egy nyári táborban, majd az iskolában osztálytársakkal alakítottunk egy Pannónia nevű Hungaria számokat játszó együttest, amiben csak énekeltünk és táncoltunk. Nagy élmény volt. Volt egy másik kedvenc zenekarom, a Kraftwerk és persze a KFT (feledhetetlen volt a Bábú vagy az 1981-es táncdal fesztiválon!), e kettő hatására legjobb barátommal, Fezóval egy újhullámos zenekart alapítottunk. Zenélni nem tanultunk, de teljes lelkesedéssel ontottuk a felvételeket. Csak ezután jött a KISS 1983 őszén, s akkor is főként a rajzolás okán, ugyanis rettenetesen megtetszettek maszkjaik és képregényekbe illő ruháik! Hamarosan a Hungaria poszterek helyét KISS poszterek váltották fel, illetve olyan nagyméretű zsírkréta rajzaim, melyek a KISS tagjait ábrázolták, akik valójában sosem voltak KISZ tagok... Ekkor már a KISS zenéjét is hallgattam, kedveltem, de a többit is továbbra is. Első Emelet, R-GO, Dolly Roll bulikra jártam, miközben KISS-t, Kraftwerket, KFT-t, sőt, Shadowst, Johnnie and the Hurricanest hallgattam, de Hofit, Kern András humoros taxis, illetve telefonközpontos dolgait is, s anyukám jóvoltából gyakran forgott a Tesla lemezjátszónkon Hernádi Judit Sohase mondd kislemeze, s minden más is, ami jellemző volt a nyolcvanas évek első felére.
Igen jó volt a kapcsolatom szüleimmel és öcsémmel együtt jó kis család voltunk. Bár apukám és anyukám mindenen összevesztek, mindennaposak voltak az ordibálások, veszekedések, minket ezekből kihagytak, s én inkább a gyakori házibulikra emlékszem, ahol mi is ott lehettünk a felnőttek között, akik régi rock and rollokra, meg Hungariára táncoltak. Szintén szép emlékek a balatonlellei, békásmegyeri nyaralások. Minden nyarat ezen a két helyen töltöttük, kivéve mikor én már kenuztam és minden nap volt edzés, ugye. Minden nap volt edzés, minden nap rajzoltam, minden nap zenéltünk, én ezt nem is értem, hogy csináltam mindet egyszerre, de a gyerekkorrom valami fantasztikus volt!!!
1984 őszén kezdtem el a gimnáziumot a Kodály Köröndnél. Egy kenus barátom is oda járt és bevett a rockzenekarába! Engem, aki addig Fezóval csak párnákon doboltunk, meg lábos fedőn, most minőséget ugrottam, mert itt IGAZI dobfelszerelés volt, amilyet közelről addig még nem is láttam. Karácsonykor és következő év farsangkor (ahol mellékesen bálkirály második helyezett is lettem), óriási koncertet csaptunk a tornateremben. A kenuzásra is nagyon ráhajtottam volna, ám éppen edzésre rohantam, mikor az Oktogonon nekemjött egy Trabant 40-nel.
 
Zemlényi-Kovács Zoltán író a könyveit árulja a Deák téren, öltöny-nyakkendő, ahogy illik. 
KNN. 
Mi történt a balested után? Hosszas kórházi rehabilitáció, de ugyanakkor már megfordult a fejedben, hogy írni kezdesz, ugye? Kaptál egy írógépet a szüleidtől, amin úgy tudom egy ujjal pötyögtél. :) Később dolgoztál újságoknál is, melyeknél?
ZKZ.
A balesetem minden korábbit megváltoztatott, hiszen teljesen lebénultam. Egy hónapos kóma után tértem csak magamhoz, de ezt csak az agyam működését vizsgáló műszerek eredményei alapján lehetett tudni, mert se beszélni, se moccanni nem tudtam. A rehabilitáció valóban hosszas volt, amolyan fájdalmas tortúrának nevezhetném. Dehogy jutott eszembe, hogy írni kezdek! Ott a lét volt a tét. Szembesülnöm kellett azzal, hogy se kenuzni nem tudok, se rajzolni, dobolni, énekelni, de még beszélni se, sőt, járni se, sőt, sokáig még ülni is kínszenvedés volt. Újra kellett tanulnom mindent. Mert ugye az ember kiskorában mindent megtanul, automatizálódnak a mozgások és egyikünk se tudja, hogy hogy kell beszélni, hiszen csak kinyitjuk a szánkat és jönnek belőle a szavak. Simán felülünk, felállunk, elmegyünk innen oda, emelgetjük a lábunkat, de az egész egy automatizmus, oda se kell figyelnünk és hipsz-hopsz, már ott is vagyunk, ahol akarunk lenni. Vagy az ivás, az evés, az öltözés-vetkőzés mind-mind kiskorunk óta belénk ivódott, és akkor még a finomabb mozgásokról nem is beszéltem, mint a cipőkötés, az írás, sorolni is nehéz, mert a teljes bénulással mindent, de mindent újból kellett tanulnom. De nem csak a hogyanját, mert az egy dolog, hanem azt, hogy a lebénult testrészeimmel nehezített helyzetben kellett ugyanazt, vagy legalább hasonló eredményt elérni. A tüdőm is összezsugorodott, valamint a beszédképző izmaim is lebénultak, következésképp nem voltam képes fizikailag beszélni, de mivel az ajkaim izmai is le voltak bénulva, több mint egy évig nem tudtam bezárni a számat, ezért folyamatosan folyt a nyálam. Tolókocsiban szenvedtem, mert fájt az ülés, ugyanis a hónapokon át tartó súlyos állapotom miatt ágyban feküdtem, mindenem görcsben állt, folyt a nyálam, az agyműtét miatt egy jókora vágás éktelenkedett az egyik fülemtől a másik fülemig, bár a hajam már nődögélt, de hol volt még a jampec frizurám? Na és mindemellett még néma is voltam - egyértelmű, hogy mindenki hülyének nézett, s ezt éreztették is velem, ami rettenetesen bosszantotta az én kis 15 éves önérzetemet, és így nem "megfordult a fejemben, hogy írni kezdek", hanem igenis be akartam bizonyítani ennek a sok hitetlennek, hogy én is NORMÁLIS VAGYOK és ne beszéljenek velem úgy, mint egy agyalágyulttal! Első könyvemet egy ujjal pötyögtem, mert a jobb kezem akkor még teljesen használhatatlan volt. Párszor megműtötték, azóta már tudom használni, de azért meg se közelíti a másikat. Ezért most is gyakran előfordul, hogy csak egy kézzel írok. A ballal. Nekem ugyanis a bal a jobb. Megtanultam balkézzel írni, enni, mert a jobb kezem sokáig tökbéna volt, de mivel eredetileg jobbkezes voltam, kézzel írni most is jobb kézzel szeretek jobban, hiába rosszabb.
 
Zemlényi-Kovács Zoltán könyvek. 
1986-os naplóm lapjait, amiből később könyv lett, sok orvos is olvasta, akik korábban hitetlenkedtek, volt, hogy átestek a ló túlsó oldalára és kuriózumként beszéltek rólam. Egy szakmabeli ismerősünk, Mészöly Gábor segítségével az én össze-vissza irományaimból könyv kerekedett és elsősorban egészségügyben dolgozók körében reméltük, hogy lesz, aki elolvassa. A HOPPÁRÉZIMI totális sikert ért el életkor, szakma, társadalmi helyzet-béli tekintet nélkül. Ez minket (engem is)  váratlanul ért 1987 novemberben (akkor még nem ment a könyvkiadás olyan gyorsan, mint mostanában a Publio kiadónál). De ha már így történt, rájöttem, hogy íme: ugyan nem lettem se kenu olimpikon, se rajzművész, se világhírű rock-dobos, se szupersztár énekes, az élet így kárpótolt. Alig múltam 17 éves és országos hírű író lettem. Bár az íráshoz se, és az újságíráshoz se értettem, vagyis nem végeztem újságíró iskolát, már 1988-ban több cikkem jelent meg a Pajtásban, aztán, miközben még további három könyvem jelent meg az életemről (Hoppárézimi 1987, Kitiltottak 1989, Törj át az üvegfalon 1993, Öbölkör 1999) 1991-től 1993-ig a HELLLO magazinnál dolgoztam, aztán 1997-től a Mai Napnál, majd 2000-től 2002-ig az iNteRNeTTonál. Eztán külsősként különböző lapoknál, mint a www.harmonet.hu, de ez már 2010-ben volt. Az írás a lételemem. Állandó extrovertáltságom kiélési módszere, gyógyír, nyugtató, ugyanakkor csillapítatlanul tomboló szenvedély. Noémi, asszem, ezt Neked nem kell részleteznem...

KNN. 
Milyennek láttad a kort, a nyolcvanas éveket? Tudom mindkettőnknek más volt. Én tizenévesként próbáltam beilleszkedni, megkapaszkodni a "nagy Budapesten", neked meg a fizikai megerősödés mellett siker övezte a fiatalságodat. Mit láttál, érzékeltél a kor Budapestjéből? 
ZKZ.
1985 számomra a baleset éve volt és a rehabilitációé. Magából a városból nem sokat láttam, mivel folyamatosan kórházban voltam. Aztán, mikor már hétvégenként hazaengedtek adaptációs szabadságra, a mentőautóból, ami hazáig vitt, láttam nagyszüleim házát a Mártírok útja folytatásaként a Duna irányában futó Bem József utcában, a Margit hidat, a Dunát, a Paramentet, de míg ezek a helyszínek azelőtt életem helyszínét, a szabadságot jelentették, most inkább a sóvárgást, hiszen csak a mentőautó tejüvege fölötti keskeny sávon láthattam ezeket néhány pillanatra, hisz suhantunk tovább, de valóságban elmenni sehová se tudtam még hosszú ideig.
1986-ról egyértelműen Samatha Fox óriási mellei jutnak eszembe, még ha Budapestet kérdezed, akkor is. Mert a budapesti fiúk falán is az ő poszterei kaptak helyet, igen, nálam is, a KISS őrület MELLett természetesen. Egész életemben Budapesten éltem, egész pontosan a Margit híd pesti hídfője közelében, a Vígszínháznál. Belvárosi gyerekek voltunk Fezóval, meg az összes osztálytársunkkal együtt, és élveztem annak lenni, bár 85-86-ban ez a baleset és a lassú felépülés eléggé rányomta a bélyegét az életemre. Nagy szerencsém, hogy miközben a rengeteg haver közül alig-alig jöttek látogatni, Fezó, a legjobb barátom, rendületlenül szinte minden nap jött és a régi hangulatot varázsolta körém, mintha ugyanaz lenne, mint a baleset előtt. De végül is 16 éves gyerek voltam akkor, vidám és bohó. Hülyéskedtünk, viccelődtünk. Igaz, a korombelek, sőt, már öcsém is, állandóan bolyongtak a városban, buliról bulira, amiből én teljesen kimaradtam, viszont én jól elvoltam az írással. Nagy reménytelen szerelmek korszaka volt ez, de 86-ban éltem át életem első csókját is, méghozzá egy gyönyörű lánnyal, aki mostanában Bogyó és Babóca könyveivel az egész világot meghódította. Az én szívemet már akkor, 12 évesen elrabolta.
1987 végén jelent meg a HOPPÁRÉZIMI, mely akkor az egész országot lázba hozta. Megvalósult az egyik nagy álmom: lettek rajongóim, akik kézzel  írott, postán feladott levelekkel bombázták a postaládámat, mert ugye a nyolcvanas években még nem volt e-mail, nem volt internet, de még személyi számítógép se nagyon! A tévének nem volt távirányítója, mert nem lehetett 100 adót fogni, csak egyet, azon viszont rendszeresen mutattak engem és a könyvemet. A sok rajongói levél be se fért a postaládába, a postás minden nap dobozban hozta fel a lakásba. Én akkor végeztem újra az első osztályt, állapotom miatt (mivel se járni, se beszélni nem tudtam rendesen még ekkor) egy mozgássérült intézetben, amit rettenetesen szégyelltem, de ez a felhajtás a könyv körül valamelyest enyhítette a szégyenérzetemet, mert a siker által valamelyest nagyménő lettem!
A mozgássérült intézet többi lakójának legnagyobb többsége gyűlölt emiatt, pocskondiázták a könyvet, mondván, ilyet ők is tudnának írni, azonban ez engem egyáltalán nem érdekelt. És a tanulás se érdekelt, miközben csinos csajok százai, ezrei írtak nekem leveleket, miközben újságírók és tévéstábok adták egymásnak a kilincset, miközben a Parlamentben Ifjúsági díjat kaptam Csukás Istvánnal, Rubik Ernővel egyidőben, miközben a tévéfilm alapművéért, vagyis a Hoppárézimiért, nívódíjat vettem át az MTV székházban, miközben a könyvemből tévéfilmet forgattak, amiben  kicsit én is szerepeltem, miközben elindult a ZZ TOUR az iskolákban, könyvtárakban, művházakban tartott közönségtalálkozó-beszélgetős showműshowr, és miközben teljesült egy másik vágyam is: eljött hozzám személyesen Gene Simmons, a KISS együttes frontembere - ilyen életem volt, asszem, egy időre magántanuló is lettem, mer ezt már nem lehetett felfogni ép ésszel!!!
Zemlényi-Kovács Zoltán könyvei. 

KNN.
Könyvedben írod, hogy elutaztál Bécsbe is. Milyen volt számodra akkor a nyugat kapuja? Milyennek láttad a boltokat, ahol vásároltál, az akkori embereket stb?
ZKZ.
Bécsben mindössze nem egész 2 napig egy vállalati buszkirándulás keretében voltunk 1986 áprilisában, aminek azért volt nagy jelentősége, mert akkoriban még ez nem volt mindennapos dolog, hogy kinézünk Bécsbe. Nekem ma se az, de ma már ez természetes. Akkor még vasfüggöny volt keményen. Itthon még csak nem is nagyon hallottunk McDonald's-ról (az első Meki 1988-ban nyílt a belvárosban), itt nálunk Trabantok, Ladák, Moszkvicsok jártak, kint meg akkor is nyugati kocsik. Az üzletekben nálunk semmi választék nem volt (mégis imádtuk és ma is nosztalgiával gondolunk vissza!), ott meg már akkor voltak pláza-szerű bevásárlóközpontok, amikről itt nálunk még csak lövésünk se volt..., de még a szexújságot is csempészni kellett, mert a vámon elkobozták volna!
Akkoriban a Ludas Matyi vicclapból egyes pucér csajokat ábrázoló rajzai voltak a legdurvább pornóképek, mert az újságokban megjelenő félmeztelen nőket ábrázoló fotók annyira művésziek voltak, hogy az embernek elment a kedve az élettől! Egy szexuális nyomor volt ez az ország, ahogy van. A vicc az, hogy mégis imádtuk és jó volt a nyolcvanas években élni, mert - hogy témánál maradjak - sokkal nagyobb élvezet volt egy valahogy, valahonnan bejutott, csempészett, rejtegetett pornóképet nézni, reszketve a lelepleződéstől, mint manapság bekapcsolni az internetet, amiből válogatás nélkül ömlenek a legvadabb képek és videók.
De visszatérve az 1986-os bécsi kiruccanásunkra, az számomra maga volt a borzalom! Ugyanis 1986 elejére már nagy nehezen sikerült elhagynom a tolókocsit, minden szégyenem, gyűlöletem tárgyát de Bécsben mégis kénytelen voltam újra kocsizni! Nem tudtam én a bécsi boltokban vásárolni, ott én csak egy tolókocsiban tolingatott szerencsétlen voltam, egy kolonc, egy nyűg apukám, meg öcsém vállán, akik persze ezt nem így élték meg, de attól még így volt.
Akkor, 1986 elején én a Pető intézetbe jártam járást tanulni. Elég nevetséges módon folytak ott a dolgok. Hozzám hasonló baleseti sérült egy se volt, viszont ahogy engem is nap mint nap mentővel hoztak, ugyanígy hoztak oda több agyvérzéses öregurat, meg nénikét, akikhez jobb híján odacsaptak, és az ő értelmi szintjüknek megfelelő feladatokat végeztették velem is. Agyvérzésükből kifolyólag ezek a 60-70 éves emberek nem tudtak rendesen beszélni, az agyuk kihagyott, ezért elfelejtettek szavakat (többnyire afáziások voltak - ép hallásuk mellett a beszédmegértésük zavart volt; emellett folyamatos beszéd, szó- és hangtévesztéseket produkáltak. A nyelvi emlékezetük közepesen zavart volt, ami félreértésekhez vezetett), engem ezekkel a kuka emberekkel vettek egy kalap alá és úgy viselkedtek velem, mintha én se érteném, amit nekem mondanak. Azonban én nem tudtam odaszólni, hogy ne beszéljetek már így velem, mert se levegőm nem volt, se hangom, se a beszédképző izmaim nem funkcionáltak, így beszélni nem tudtam egyáltalán. Az agyvérzésesek alapvetően tudtak, csak kavarták a dolgokat. Velük együtt kellett ülnöm azon a csoportfoglalkozáson, ahol kórusban ilyeneket ismételgetett mindenki hangosan, hogy "szőrme sipka, szaru szipka, szemem tiszta", miközben én akkor még azt se tudtam mondani, hogy "aaa", nemhogy ilyen nyelvtörőket! A járástanításra is volt egy sajátos módszerük. Az se tetszett, ennek ellenére el kellett viseltem. Ez úgy volt, hogy lassan kellett mondani, hogy "nehezedem, lépek, nehezedem, lépek" és közben nehezedni és lépni. Nekem ez is nehéz volt, mert ugye beszélni alapból nem tudtam, de nekem épp elég volt a járásra koncentrálni, dehogy tudtam én még a hangképzésre is figyelni! Menet közben még most, 2015-ben se tudok beszélni, ez meg 1986-ban volt, 29 éve! Járni bizonytalanul, labilisan, de már a Pető intézet előtt is tudtam, de ott nekik ez nem tetszett, csak a saját módszerük. Azonban a bécsi buszkirándulás idején, a többiek miatt kénytelen voltam szégyen szemre újra visszaülni a tolókocsiba. Hogy ne mindenkinek rám kelljen várni, amikor sétálunk a Maria Hilfer Strasszén. Iszonyatos érzés volt! Tolókocsiban ülni egyike a legborzalmasabb dolgoknak. Dehogy figyeltem a boltokat! Illetve dehogynem, hiszen Fezó, aki mindig is nagy nyugat-mániás volt, állandóan a nyugatot istenítette, én pedig (dacból, meg viccből) azt írtam a naplómba (amiből később a könyv lett), hogy egyáltalán nem estem hasra a nagy nyugattól, pedig ez a véleményem sokkal inkább a saját rokkantságom ellen szólt, mint Bécs ellen.
KNN. 
A nyáron láttam, hogy osztottál meg képeket a facebookon arról, hogy Párizsban jártál egy régi barátoddal. Mit kell róla tudni? És voltatok már korábban is együtt Párizsban?
ZKZ. 
Fezó, akiről említettem, hogy világ életében nyugat-mániás volt, már 10 éve Németországban él. Ő többször is meglátogatott már Pesten (nagy rajongója Tenzinek, egész kicsi kora óta imádja), én viszont csak idén tudtam kijutni hozzá. Fantasztikus helyekre vitt el! Elmentünk Párizsba is, ahol ő már járt gyerekkorában, én pedig most először. Fezóval eddig még nem utazgattunk soha ezen kívül, de remélem, lesz még ilyen, mert nagyon jó volt újra együtt hosszú időn keresztül.

KNN. 
Te vagy a magyar self-publishing, azaz a szerzői kiadás ikonikus személyisége. Aki nem csak úgy döntött, hogy maga adja ki a könyveit, de árulja is. Amikor több éve is akár rohantam dolgozni, át a Deák téren, akkor láttam, hogy ott árulsz. Csak akkor én még nem tudtam, hogy te az a ZZ vagy, akit én a tévében láttam. Beszélnél egy kicsit az ilyen irányú tapasztalataidról? Hogy kezdődött?  Milyen érzés, hóban-fagyban, tűző napon árulni? Miközben rajongóid egy része megáll beszélgetni, dedikáltatni fotózkodni? Mások meg elmennek melletted, mert nem tudják, hogy ki vagy, ahogy én is mindig rohantam? Nem rossz szándékból, hanem, mert magukkal vannak elfoglalva. Milyen tapasztalatokat szereztél?
ZKZ.
Rendkívül megtisztelő ez az ikonikus jelző, de az igazság szerint mind a négy magamról írott könyvemet rendes könyvkiadó adta ki. Más dolog, hogy mindegyiket árusítottam is. Az elsőt még 1987 decemberében a Moszkva téren, Könyvész Bandi könyvesbódéjában. Bandi hívott meg ide, mivel ő gyakran hívott meg szerzőket a pavilonjába dedikálni. Állíthatom, hogy 17 éves fejjel ez nagyon tetszett nekem! Óriási sor kígyózott zuhogó esőben a kis pavilon előtt. Éreztem, hogy igen, ez az ami kell nekem! Pár évvel azelőtt, 1983-ban Fezóval még mi mentünk fel Fenyő  Miklóshoz remegő lábakkal aláírást kérni, most pedig az én aláírásomért állnak sorba az emberek, hát ez oltári! - így kezdődött.
Következő évben, 1988 nyarán már nem lehetett kapni a könyvet, mert elkelt az összes 68.500 példány nem egész fél év alatt. Valahonnan mégis szereztünk párat, azokkal kiültünk a Keleti pályaudvar aluljárójába, ami akkor még tök másként nézett ki, mint most... De az igazi "elsőszámú" dedikálás 1989 novemberében és decemberében történt a Blaha Lujza téri aluljáróban. Ma is ha ott járok, mindig eszembe jutnak azok a délutánok. Iskolás voltam még, tanítás után loholtam Apukámhoz, aki a Rákóczi úton lakott öcsémmel, a Tisza mozi házában. Ez azért nincs túl közel a Blahához, éppen félúton van a Keleti és a Blaha között. Apuska a konyhából hozta a hokedlit, hozta a vasalódeszkát, öcsém, meg egy haverja cipelték a könyveket. Az aluljáró közepén letáboroztunk, én leültem a hokedlire, a vasalódeszka mellé, amin a könyvek voltak, és öcsémék elkezdtek ordibálni, hogy "Megjelent Zemlényi Zoltán legújabb könyve, a Kitiltottak! A Hoppárézimi folytatása, amit a szerző dedikál!" Jöttek az emberek csőstől! Minden nap fél négytől fél nyolcig csináltuk ezt és több héten át. Legalább 3000 könyvet eladtunk, napi többszázat! Igaz, a Kitiltottak ára csupán 84 forint volt. Hoppárézimié két évvel korábban 58.  De akkor még egytúrórudi is csak 2 forint 10 fillér volt! 
A Hoppárézimiből elkelt majdnem 70.000 darab, a szerzői honorárium viszont egyszeri volt és olyan csekély, hogy asszem egy videomagnót tudtunk csak venni belőle. Igaz, akkoriban a videomagnó még nagy szám volt, aránylag kevés embernek volt. Az első két könyvnél még iskolás voltam, tehát nem számított ez annyira, viszont a harmadiknál már számított az anyagi vonzat is. Akkor már több mint egyéves házas voltam és a fiam is élt már. Egyáltalán nem volt könnyű kiadatni, és akkor is csak úgy sikerült, hogy a kiadóval úgy szerződtem, hogy egész minimális szerzői honoráriumot kapok, viszont én is részt veszek a terjesztésben, így mint könyvárus is kapok pénzt. Akkoriban a könyvben még nagy biznisz volt. Rengeteg könyves stand üzemelt és a könyvesboltokban is sokkal nagyobb volt a forgalom, mint manapság. Akkor már a Margit hídnál laktunk. Onnan cipeltem minden reggel vagy kétszáz könyvet a kettes villamos Jászai Mari téri megállójáig, majd a Kossuth téren át a metróra, amivel elmentem a Deák térre, s ott árusítottam a Törj át az üvegfalont minden nap reggel 8-tól este 8-ig. Szuper volt! Ahogy Te is mondod, sokan megálltak, sokan elmentek, de én nem azokkal foglalkoztam, hanem azokkal, akik odajöttek hozzám. Akkor még a Starbucks helyén BNW szalon volt, a Princess Pékség , ami most minden metróállomáson, így a Deák téren is nyomul, még nem is létezett. Üzletek ott nem is nagyon voltak, viszont mozgó könyves standok üzemeltek. Én melléjük álltam a saját könyveimmel, össze is barátkoztunk, aztán már nem is kellett minden reggel otthonról cipelni a könyveket, mert tarthattam az ő "raktárukban", ami valójában egy ház közös vécéje volt, amit már rég nem használtak.
Ezekben az időkben - 1993 tájékán én már dolgoztam, de nem mint újságíró (Apukám szerint az nem tisztességes munka), hanem egy ismerőse révén állást kaptam a Haller utcai APEH személyügyi osztályán, mint segédfénymásoló-helyettes, illetve stempliző, számítógépes adatrögzítő, később, mint könyvtáros. Viszont hála Istennek volt itt egy kedves főnököm, Bihari Jánosné, aki folyamatosan támogatta a munkásságomat, méghozzá nem csak úgy, hogy az APEH ebédlőjében egy óriási dedikálást tarthattam, hanem rendszeresen rendkívüli szabadságokat kaptam heteken át, amikor a Deák téren dedikáltam és árusítottam könyveimet. 94-ben sikerült rávenni a 3. könyvem kiadóját, hogy reprintben adja ki a Hoppárézimit újra, így egyszerre két könyvet árusítottam.
1994 őszétől átköltöztem a Nyugati aluljáróba, a Kaisers közért kijáratával szemben lévő csirke csibész mellé. Ez sokkal jobb hely volt, mert fedett, tehát, ha esett az eső, vagy a hó, akkor se kellett abbahagyni az ügyködést, illetve sok üzlet húzódott ott, valamint főleg a Kaisers közérből jött sok vásárlós ember, aki megállt nálam is érdeklődni, nézelődni, olvasgatni. Ezzel együtt sokszor volt üresjárat, és  sosem alakult ki kimondott sor, ezzel együtt remekek voltak azok az idők! Többen odajöttek hozzám beszélgetni. Többen hoztak csokisshake-et a McDonald's-ból, én pedig minden nap ott szobroztam 12 órát. Este hazamentem, aludtam és másnap reggel 8-kor újra ott álltam este 8-ig, mint a hét többi napján. Akkor még nem volt internet, amire napközben gondoltam volna hogy vajon ki írt, sőt, még mobiltelefonom se volt, amin hívhattak volna. Akkor csak a dedikálás volt. Mivel a Nyugati központi hely, számtalan régi ismerőssel találkoztam, és számtalan új emberrel ismerkedtem meg.
Amikor aztán 1999-ban negyedik, Öbölkör című könyvemnek kerestem kiadót, ismét beleütköztem az érdektelenség falaiba. Aztán nagy nehezen meglett, de csak azzal a feltétellel, ha mind a 6000 példányt én értékesítem. Ez meg is történt. Az Öbölkört egyedül én adtam el a Nyugati téri aluljáróban. Aztán pedig a Hoppárézimi-Kitiltottak közös kiadását is ugyanígy 2002-2003-ban. minden nap 12 órát állva, akár tűzött a nap, akár lógtak a mínuszok. Sajnos rá is ment a lábam.

2004-ben alaposan magam alá estem, fizikálisan és lelkileg is, ugyanis rájöttem, hogy mégse olyan jó dolog az ország leghíresebb rokkantjának lenni, állandóan ismételgetni, hogy milyen nehéz is volt a balesetet túlélni - és akkor megfogadtam, hogy lezárom a hoppárézimis múltamat. Megfogadtam, hogy nem írok több könyvet, nem tartok több közönségtalálkozót, sőt, ezentúl ZZ helyett Zoli leszek, s aki ZZ-nek hív, azt megkérem, hogy ne emlékeztessen a fájdalmas múltamra, mert én most a baleset emlékét is igyekszem kitörölni a fejemből.

Ez egy hosszabb történet, de az a lényege, hogy miután 19 évig nem telt el olyan nap az életemben, amikor ne kellett volna felidéznem a balesetet, és az azt követő szenvedéseket, 2004-től majdnem 8 évet élhettem úgy, mint bárki más, normális életet élő ember. Hirtelen hírtelen lettem. Nagyon jó volt! De az írást nem tudtam abbahagyni, mivel az írás, mint már korábban említettem, a lételemem. S főleg, mert 2007-ben hozzám került egy sűrűn kézzel teleírt napló, amit elolvastam és olyan nagy hatással volt rám, hogy arra gondoltam, bármit is fogadtam meg, ez olyan jó, hogy ezt mindenkinek olvasnia kéne!

KNN. 
Úgy tudom, hogy a legújabb könyved a "Tenzi naplója" címet viseli. Kérlek mesélj erről az olvasóknak, hogy ki volt ő? Miért írtad meg ezt a könyvet, miről olvashatunk benne?
ZKZ.
Tenzi a dédnagymamám volt, aki 1987-ben meghalt. Kisgyerekkoromban nálunk lakott, így sokat foglalkozott velem, de erre konkrétan nem emlékszem, csak érzem. 97 évig élt, néha találkoztunk, de nem igazán volt vele kapcsolatom, sajnos. Saját életének történetét írta le 84-85 éves korában, mikor nálunk lakott, s én 4-5 éves voltam. Magát a naplót sose láttam, bár családi körben néha volt róla szó. Tehát Tenzi naplóját nem én írtam, hanem Tenzi. Én csupán szerkesztettem, valamint előszóval és utószóval láttam el. A könyv alcíme Levél a másvilágra. Hogyha életében nem tudtam Vele beszélgetni (kalandos önéletírását olvasva jöttem csak rá, hogy mennyire kár!!), akkor legalább 20 évvel halála után leírtam Neki, hogyan változtatta meg gyökerestől az egész életemet, amit Ő írt... talán éppen nekem.

A könyvet, bármilyen szenzációs is, egyetlen kiadó se akarta kiadni. 2012-ben pedig nagyon mondogatták, hogy a Maya jövendölés szerint év végére itt a világvége! Akkor már - gondoltam -, ha 5 évet dolgoztam rajta, legalább jelenjen már meg, mielőtt mindennek vége! Így aztán baráti segítséggel sikerült megjelentetni 1000 példányban. Ki is álltam vele a Deák térre ugyanoda, ahol 1993-ban és 1994-ben a 3. könyvemet dedikáltam. Igenám, de a kutya se akarta megvenni. Gondolkoztam nagyon, hiszen már kezdett hideg lenni, és hidegben tétlenül állni nem egy jó dolog. Ha van érdeklődés, könyvvásárlás, akkor tüzel a hév, a lelkesedés, mozog a testem is, de ha nincs semmi, akkor én is fázom. Törtem a fejemet és végül is arra jutottam, hogy kiírom, hogy a HOPPÁRÉZIMI írójának új könyve. Ezt látva már jöttek a vásárlók, és sokan megálltak, hogy ők még emlékeznek a HOPPÁRÉZIMI-re, hogy abból mennyi erőt merítettek. Hát, mondtam nekik, köszönöm, de én már elhatárolódtam a múltamtól... És akkor jött egy régi barátom, aki azt mondta, ő szívesen segít úgy, hogy készít egy reklámfilmet és szervez nekem egy flashmobot, hogy többek is értesüljenek az új könyvemről. Igenám, de ebben a reklámfilmben megemlítették, hogy ZZ, amitől nagyon ódzkodtam, de végül belementem, és tulajdonképpen ettől számítva tértem, úgymond' vissza, ugyanis a sok régi olvasó lelkesedése rádöbbentett, hogy a HOPPÁRÉZIMI egy közügy, és az én lelki életemtől függetlenül is van rá igény. És ha elkezdtem, akkor nem lehet belőle kiugrálni, hanem igenis végig kell csinálni!

Tenzi naplójának első kiadása még azon a téli vásáron elfogyott. A teljes bevételből újra kiadattam Tenzi naplójának bővített kiadását, illetve A HOPPÁRÉZIMI- is megjelentettem magánkiadásban és azóta ezzel foglalkozom. Már most készülök a 2015 decemberi Deák  térii dedikálásra.
 
Zemlényi-Kovács Zoltán író gyermekeivel. 
KNN. 
Rajongóid tudják, de sokan nem, hogy fiatal korod ellenére már három gyermekes apa vagy! Két nagy fiad és egy kislányod van, Tenzi. Kérlek mesélj róluk, illetve arról, hogy nagyfiadat Barnit most vették fel az egyetemre. Milyen élmény abban a szeretet légkörben élni, amit adsz és amit kapsz a gyerekiedtől? Úgy láttam, hogy nagyon jólelkű és nagyvonalú apa vagy. És a gyerekeid rajongásában ez tükröződik is. 
ZKZ.
Igen, az tagadhatatlan, hogy rajongásig szeretem mindhárom gyerekemet. Első fiam Barni, aki még a Törj át az üvegfalon című könyvemben született meg, már 22 éves, velem lakik már 4 éve, s valóban felvételt nyert a Képzőművészeti Egyetemre kurátor szakára, most ide jár.

Legkisebb gyermekem, a három éves Tenzi sajnos pár hete elköltözött tőlem, ezt nagyon fájlalom, mivel így nem kísérhetem fejlődését nap, mint nap. Anyukája már régóta mondta, hogy nem érzi jól magát nálam, velem, ezért most, hogy Tenzi kijárta a bölcsődét, óvodába már a Sashalom és Mátyásföld határában lévő Jókai Lakótelepen lévő óvodába kezdett járni. Hétközben egyszer kilátogatok ide, például holnap is készülök, hétvégén pedig ők jönnek hozzám, de ez már nagyon más, mint ami eddig volt. Eléggé vasárnapiapuka-feeling, ami, hát nem a legjobb. Vendég lettem csupán Tenzi életében, holott szerintem a gyereknevelés legfőbb alapja a mindennapos együttlét. Tenzi anyukájával sajnos sok mindenben különbözünk, de én még így is inkább együtt maradtam volna, mint ez a fájdalmas különválás.

Középső fiamat, a 19 éves Marcit azért hagytam a végére, mert ő eddig édesanyjánál élt, most viszont egy hete itt lakik nálam. Ő egy számítástechnikai középiskolába jár, és nagyon örülök annak, hogy végre együtt lakunk, de annak nagyon nem, hogy Tenzi nincs itt, csak vendégségben. Eddig is és ezentúl is arra fogok törekedni, hogy a három gyermekem minél többet legyenek együtt, hisz azért testvérek.

KNN.
Milyen céljaid, terveid vannak a szerzői kiadással a jövőben? Minden műved megjelent már e-könyvként a Publio Kiadónál? 
ZKZ.
Eddig még csak két könyvem jelent meg a Publionál e-könyvként, a Hoppárézimi és a Kitiltottak. Mivel Norbi szerint időrendben lenne jó a többi megjelenése is, most a Törj át az üvegfalon jönne, azonban ez még nincs mg teljesen számítógépes formában begépelve, de már folyamatban van. Remélhetőleg hamarosan elkészül, s onnan már rögtön megjelenhet e-bookként, s utána az Öbölkör és Tenzi naplója is olvashatóvá válik e-book olvasóval.

Jelenleg minden időmet könyveim népszerűsítésére használom. A www.hopparezimi.huweboldalon is elolvasható, hogy jelenleg mely három könyvem kapható és hogy a hopparezimirendeles@gmail.com -ra írva bárki felveheti velem a kacsolatot ezügyben. Továbbá folyamatosan működik a ZZ TOUR című közönségtalálkozó-sorozatom, mellyel iskolákban, könyvtárakban és egyéb közösségi helyeken lépek fel országszerte. A facebookon mndenki elérhet. Az itt működő Hoppárézimi oldalam rendszeresen frissül, de van oldala Tenzi naplójának is, van külön ZZ TOUR oldal is, de akinek még ez is kevés, a youtube-on számos Hoppárézimivel, illetve velem kapcsolatos filmet lelhet. 


Köszönöm szépen a riportot! 
                                                                         Kocsis Nagy Noémi
Ez 197 embernek tetszik itt a blogon! 
94-en osztották meg a facebookon! 
Köszönjük! 

Kiadói oldal 1: 

Kiadói oldal 2: 

                                                                                                                

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

A magyar (nép) mese napja, megteremtője: Benedek Elek és A só meséje

Életem egyik legnagyobb élménye, példaképe Benedek Elek  (Kisbacon, 1859. szeptember 30.- Kisbacon, 1929. augusztus 17.) magyar író, újságíró, országgyűlési képviselő életműve. Születésének 106. évfordulóján emlékezzünk meg mi is róla. Eszmélésem, amelynek fontos részei voltak a népmesék, úgy három-négy éves koromra tehető, amikor a szüleim, nagyszüleim felolvasásban hallgattam a meséket, amelyeket írt. Később, amikor hat évesen már magam is ismertem a betűket, rongyosra olvastam az otthon lévő mesegyűjteményeit, ráadásul iskolánk falán ott volt kitéveaz arcképe . Nekem ő volt a "jóságos Elek apó" a nagyapák archetípusa. Álmodozásaim közben oda-oda néztem órán is, minduntalan történetein és varázslatos személyiségén gondolkoztam, amit nekem és más gyerekeknek, osztálytásaimnak is jelentett. Olyan klasszikusai, mint a Hammas Gyurka, A hazug legény, A szóló szőlő, mosolygó alma, csengő barack, a Furulyás Palkó, A béka-királykisasszony, a Csali mese, A csillagszemű juhász, A pel…

Magyar szecesszió, Lechner Ödön

Copyright © 2015. artificium-artis.blogspot.comA szöveg semmilyen részlete nem használható fel a szerző engedélye nélkül! Lechner Ödön  (1845. Augusztus 27, Pest – 1914. Június 10, Budapest) a tizenkilencedik és huszadik század fordulójának legkiemelkedőbb magyar építésze. Két kulcskifejezéssel szoktuk őt jellemezni: a nemzetiépítőstílus kifejezője vagy a magyaros szecesszió kitalálója vagy atyja, ahogy előszeretettel nevezik sok szakkönyvben.
Általánosságban úgy jellemezhetjük, hogy alkotó évei kezdetén historikus és eklektikus stílusban tervezett, majd a modernebb önkifejezést tartotta szem előtt és az egyéni formanyelv kialakítására törekedett. A teljesség igénye nélkül, lévén, hogy szövegünk tananyag, szeretnénk a legfontosabb, vagy érdekesebb műveit megemlíteni, a historizálásból kiszabadult kezdetektől, a már-már art decoba hajló későszecessziós példákig.
A történeti stílusok elhagyásával Lechner Ödön a népművészetből átvett ornamentális motívumokat kezdte el használni. Egyes indus…

Art Nouveau, Jugendstil, Szecesszió, Wiener Werkstätte

Copyright © 2015. artificium-artis.blogspot.com  
A szöveg semmilyen részlete nem használható fel a szerző engedélye nélkül!
Art Nouveau
Az Art Nouveau Európából ered és elsősorban Franciaországból, ahogy a neve is tükrözi. Egyetemesen kialakuló stílusról van szó, amely elsősorban az 1880-as évekhez köthető, e kontinens több országában jelen van és jelentése új művészet. Ihletője az Arts and Crafts mozgalom, lényege pedig az, hogy eltávolodik a historizmustól és egy teljesen új, modern irányvonalat képvisel. Az Art Nouveau nemzetközi stílus, így szinte minden országban, ahol ebben a szellemben alkottak, építkeztek, megvan rá a megfelelő elnevezés.
Az Art Nouveau kifejezés magába foglal egyfajta nemzetközi filozófiát is, művészeti stílust az építészetben és az alkalmazott művészetekben. Az irányzat valódi időtartama 1890 és 1910 közé tehető. Franciaországban Artnouveau-nak, új művészetnek, NémetországbanJugendstil-nek, ifjú, fiatal stílusnak, Olaszországban Stile floreale-nak, azaz virágos…