Ugrás a fő tartalomra

Publio Kiadó: Kaleidoszkóp II. Mészáros Mátyás riportja Kocsis Nagy Noémivel



http://publioboox.com/hu_HU/publio-kaleidoszkop-ii
A Publio Kiadó rendhagyó módon diskurzusba hívja szerzőit: mindenkinek lehetősége van úgy megnyilatkozni, hogy a kérdező nem pusztán általános, hanem személyes és az írás mechanizmusára irányuló kérdéseket is feltesz. A Kiadó törekvése ezzel a kezdeményezéssel az, hogy mindenkinek lehetősége legyen a nyitott, sokrétű, és színes publikálás mellé egy ugyanilyen nyitott, sokrétű, és színes megnyilatkozásra: a repertoárban a könyvírás mint műfaj minden előforduló aspektusa helyet kaphat, és helyet is fog kapni.
Ki az az ember, akinek a könyvét olvassuk? Milyen perspektívák vezérelték, amikor elkezdte az írást? Mik azok a dolgok, amik befolyásolták, amik hatottak rá íróként, miként alakította a szöveget, és hogyan lett a szövegből kész mű?
A Kaleidoszkóp rendszeresen megjelenő kiadványa ingyenesen elérhető, és mindenki számára nyitva áll, hogy mikor akar a részese lenni.
A kérdező: Mészáros Mátyás
Publio Kaleidoszkóp II.
Kocsis Nagy Noémi
Mészáros Mátyás
2014
Publio kiadó
Minden jog fenntartva!
Noémi, mit kell tudnunk rólad?

Huszonhét éve élek Budapesten, ahova megérkezve szüleimmel, úgy éreztem, valami egészen különös helyre kerültem. A dédnagymamám itt született, a nagyszüleim itt tanultak a Képzőművészeti Egyetemen, vagyis ide tértünk vissza.
A sors fintora szerintem az, hogy a trianoni Magyarország szétszórta a családokat, amelyek ide és oda is kerültek, aszerint, hol kötöttek házasságot, vagy dolgoztak. Kezdetben sokat csatangoltam egyedül bejárva minden zegét-zugát, keresve felmenőim útvonalait, kedvenc helyeit, amikor még nem voltak itt barátaim. Itt lett a családom is. Vannak még szeretett városaim: Berlin, Bukarest, Kolozsvár, Róma, ahol ugyanúgy tudnék élni és némelyekben éltem is, hosszabb-rövidebb ideig, de Budapest mindig visszavár, úgy érzem. 

Iskoláimat Budapesten végeztem, az ELTE-re jártam művészettörténet szakra, ami mellé elvégeztem a kulturális menedzserképzést is, 2000-ben diplomáztam. Az írással úgy voltam, hogy mindig szerettem mint önkifejezési formát, magyartanáraim biztattak még a középiskolában, hogy felvételizzek magyar szakra is, de valamilyen oknál fogva másképp alakult. Az irodalom iránti szeretet, rajongás persze így is megmaradt. Mai napig, amikor időm engedi, olvasok és olvasok. 
A naplóírás, a levelezés barátokkal, családdal, nagyszülőkkel (mindkét nagyapámmal lírai leveleket váltottunk hosszú évekig), esszék írása az egyetemen, cikkek különböző művészeti lapokba, katalógusokba, általam rendezett kiállítások sora és az ehhez írt művészek munkásságát alaposan elemző megnyitó szövegek, mind ebbe az irányba tereltek. Akkor még nem tudtam, most már látom, hogy mindez mire volt jó. 

2001-ben hívtak meg a KREA Kortárs Művészeti Iskolába vendég előadónak, kezdetben csak egy-két előadásra, majd utána egész félévi szemináriumi kurzusokat tartó tanárnak és évek munkájával, sok-sok szakirodalom elolvasásával és tananyagok megírásával lettek a Grafikatörténet és Betűtörténet tantárgyaim, ez utóbbi ókortól napjainkig. 
A betűtörténetből szeptemberben tartottam nagy sikerű előadást a tekintélyes soroksári Fehér Asztal társaságban, ahova még visszavárnak.

2007 óta vagyok szakdolgozati konzulens is a KREA-ban, ahol átlagban évi három-tizenhat szakdolgozatot felügyelek, olvasok, javítok, véleményezek és a diploma bizottságban grafikus, webdesigner és tipográfus kollégáimmal bírálok. Kitűnő a viszonyom a diákjaimmal, kollégáimmal, akikkel nagyon szeretjük és kölcsönösen segítjük egymást a munkában. 

Miért kezdtem el (megint) írni? Ahogy a Publio Gerda Green szerzői önéletrajzában fogalmazok a harminckilenc éve fakadó vágyból. Azért, amiért régen évekig szenvedélyesen rajzoltam is. Mert meg szeretnék jeleníteni valamit a körülöttem zajló világból. Mert mostanra gyűltek össze a tapasztalataim. Azért, amiért mindig művész társaságban éreztem jól magam. Azért, mert az írás kikapcsol és boldogságot okoz, mert sohasem vagyok tőle fáradt. És, mert a grafikusom biztatott, hogy írjak, ne csak beszéljek, ő meg majd rajzol hozzá. Hogy ehhez találtam egy remek kiadót is, az már csak a hab a tortán. Igaz két-két és fél évig kerestem. Itt tartok most.

Az egyetem alatt a krimi narratológiai- és műfaji kérdései is érdekeltek. Kíváncsi vagyok, hogy szerinted mitől krimi a krimi? Vagyis milyen krimi-kategóriába sorolod magad (ha vannak kategóriák szerinted)?

Egyrészt a „klasszikusokon” nőttem fel, mint Edgar Allen Poe, Sir Arthur Conan Doyle vagy Agatha Christie, aki nagy példaképem. Kamaszként őket olvastam. Felnőttként kezdtem Stephen King, Robin Cook krimiket olvasni. 
Fiatalként még olyanok is megérintettek, mint Csáth Géza, aki nem krimiíró, de akinek önpusztító életmódja és novellái mindenképpen a hátborzongatást váltották ki belőlem, noha én gondosan kerültem mindig mindenféle ajzószert, alkoholt és egyebeket az ihlethez. Ha az ember tizenhét évesen olvassa Csáth novelláit, akkor az egészen megrázó.Vagy William S. Burroughs Meztelen ebédje. 
Hiszek abban, hogy a hátborzongató élmények leírásához elég a saját fantázia, egy lidérces álom, egy elképesztő dráma, haláleset, aminek tanúja lehettél. Meg én mindig szerettem a bűnügyi cikkeket olvasni, hogy tudjam, hogy milyen természetű a bűnözés napjainkban. 

Krimi kategória? Nem is tudom. Mindenképpen városi, erkölcsi fertőre, züllöttségre utaló, társadalomkritikus, ha van ilyen. És az a látszat valóság, amelyben az emberek nap, mint nap élnek, amelyben nem csak egymás előtt kendőzik el az igazságot, de legfőképpen nem mernek önmagukkal szembenézni. Ez sokkal rosszabb, mint az, hogy hazudok olyannak, akit szeretek. Sok ilyennel találkoztam, akik magukat gyűlölik és ezért másokat is. És ez mindig elképesztett. 
Meglátásaimhoz pedig nagyon mély baráti beszélgetések, lélekbúvárkodás járult hozzá, olyanokkal, akiket nagyra tartok művészileg a környezetemben. Nyilván ebben segítettek az alkotókkal készült riportjaim is a saját blogomon. 

A könyv narrációja vizuális technikával korábban is érdekelt, vagy csak Bölecz Lilla kapcsán érlelődött meg benned? És a képeket hogyan lehet úgy megalkotni, hogy az ne legyen esetleg ,,áruló nyom” a könyvedben leírt bűncselekményhez?

Ez kettős szintén. Mindig imádtam a rajzolt könyveket, nem csak azért, mert érthetőbb volt a történet általuk, hanem, mert a családban Abodi Nagy Béla festőművész nagyapám is rengeteg könyvet illusztrált és sok más rokonom, grafikus barátok is. Mindig nagyra tartottam az illusztrálást, amikor a grafikus átveszi az író gondolatait, hangulatait és lényegre törő rajzokban, borítón az olvasó fantáziájának kibontakozását segíti. 
Erről Lillát kellene megkérdezni, mindenesetre, amikor fejezetenként kaptam tőle a rajzokat, akkor azt éreztem, hogy ő pont azt jelenítette meg, amit én is gondoltam és nem mást. Én nem szóltam bele, hogy ő mit rajzoljon meg (ebben teljesen rábíztam magam), ő meg a számára legizgalmasabb részeket illusztrálta. Előolvasóim, kritikusaim szerint is ezek a legjobb részek, de nem gondolnám, hogy bármennyire is lelepleznék a gyilkosokat, a bűntény valódi természetét. Két ember ilyen lelki és szellemi összhangja, ami közöttünk megvalósult biztos, hogy más alkotóknál is megvan, de nyilván egymásra kell hangolódni. 
Elég erőteljes a kontraszt a város és a nem-város között a szövegben. Te magad hogyan viszonyulsz a kettőhöz (mármint a városhoz és a nem-városhoz)?

Ugyanúgy körülbelül, mint ahogy a nagy írók, költők és képzőművészek esetében lenni szokott. Vagyis, hogy a városi életből folyton elvágyódnak, a vidék csendjébe, nyugalmába, tisztaságába, zavartalanságába. Mint a Senki szigete Jókai Mórnál, mint Tahiti Gauguinnél, vagy mint Goethénél, hogy elutazott itáliai körútra, hogy találkozzon a klasszikus kultúra hazájával, hogy ott valami egészen mást találjon, esetleg a Gödöllői művészeknél, akiknél az ihlető forrás Erdély volt.
Egyáltalán nem kívánom magam ezekhez az óriásokhoz hasonlítani, de ez az elvágyódás minden művészi megnyilvánulásban elő szokott fordulni.
Nemrég láttam egy modern balett előadást a Csodaszarvas címűt, amelynek egy kortárs zeneszerző írta a zenéjét, népzenéből merített, de modern volt a hangszerelés, a kosztümök, a táncosok koreográfiája az ősi hagyomány és a modern városi kultúra kettőségét mutatta.
Még a legegyszerűbb tájképfestő, akvarellező esetében is így van, aki lehet, hogy hétköznap irodában robotol, vagy a postán veszi át a csekkeket és hallgatja az emberek gorombáskodásait, folyton elvágyódik egy jobb és szebb világba, hogy aztán kiderüljön, hogy a legsötétebb bűnügyek ugyanúgy megtörténhetnek vidéken, mint a városban. Az emberi természet ugyanolyan mindenhol, legfeljebb az eszközök mások. Az árulás, sikkasztás, agresszió, érdekérvényesítés, a gyengébbek kihasználása, emberek megalázása ugyanúgy mindennapos jelenségek.
A XX. század társadalomromboló eszméi sajnos a vidékből is kiölték a közösségek megtartó erejét. Ami talán most kezd magához térni, ahogy egyes tájakon kutatják a gyökereiket az emberek, hagyományőrző klubokat hoznak létre, újra ápolják a saját őseik kultúráját, megint van szüret, bortermelés, búcsú, népdalkör, népi mesterségek felélesztése, kenyérsütő kemence építés, fazekasság, emlékműállítás, intézmény építés. Legutóbb egyik tanítványom irodája pályázott a Média Építészeti Díjára egy nagyszerű, új szolnoki óvodával. Nem minden az internet, annak minden előnyével és segítségével, de kell egy kis melegség is szerintem. És ez jó.
Gerda Green: Fény és förtelem. Kiadó: Publio Kiadó, 2014. április. Borító és illusztrációk: Bölecz Lilla. Minden jog fenntartva!

Igen, igen, de még mindig nem tudom, hogy akkor szerinted mitől lesz a krimi krimi, és nem kalandregény? Milyen kiindulópontot találsz a meghatározáshoz?

A krimi attól krimi szerintem, hogy mások a szereplők szándékai, vágyai, másképp akarnak eljutni a-ból b-be, nemcsak lelki, hanem fizikai értelemben. 
A kalandregényben a főszereplőt az író a saját fantáziájának, vagy a saját tapasztalatainak a helyszínein utaztatja végig, lásd Jules Verne csodálatos regényeiben. A krimiben inkább belső, lelki utat járnak meg a szereplők.
Egyrészt van a mindenki által csodált, köztiszteletben álló ember, aki a társadalom fele tökéletes, legyen az nő vagy férfi. Nálam valamiért erősebbek a férfi karakterek, ezt nem tudom megmondani miért, de így van. Hogy miért ne kérdezd.
Viszont belső szenvedélyei az illetőt arra irányítják, hogy ne elégedjen meg azzal, ami van neki, de mindenkin átgázolva magához ragadjon minden irányítást. 
Ebben pedig semmi sem akadályozhatja meg, sem család, sem anyagi javak, sem erkölcsi érzék, mert olyan nincs neki szerintem. A krimi lényege a félrevezetés, a rejtvény, hogy a nyomozó, akit gyakran szintén megtévesztenek kezdetben ezek a látszat dolgok, hogyan ébred rá a dolgok fonákságára? Hogy próbál a bűnös fejével gondolkozni, hogy kitalálja a szándékait? 
És, hogy leleplezze. 
A krimikben az olvasó próbál valami fajta igazságot találni, a régi népmesei fonalat, fordulatot, amelyben a jó elnyeri jutalmát, a gonosz meg elpusztul. 
Viszont ismerve az emberi természetet, az sem biztos, hogy ez mindig tisztán így van. Nézzük meg a japán rajzfilmeket Hayao Miyazaki világát, ahol kettős olvasata van mindennek. De valamiért nagy igénye van az embereknek, hogy elmenekülhessenek a hétköznapok szürkeségei elől. És, hogy elhiggyék, hogy van olyan, hogy jó, helyes és ha meg is tehetnek akármit, akkor legalább van egy felső hatalom, ami figyeli ezeket a cselekedeteket és elrendezi a dolgokat. Lásd a XX. századi diktatúrák pusztulása.
Az illusztrált könyv esetében megvan az a félelem, hogy egyrészt az illusztrátor azt nem úgy rajzolja le, ahogy te szeretnéd, másrészt nem azt emeli ki, amit te szeretnél. De, nem lehet, hogy inkább, ahogy utaltál is erre egy fél mondattal, hogy nem a te ,,odalátásod” a mérvadó, hogy mit szerettél volna, hanem a befogadó megszólítása egy másik eszközzel is?

Nekem egyrészt szerencsém volt, mert a grafikusom pont azt rajzolta le, amit írásban kifejeztem én is. 
Másrészt igen. A befogadót több eszközzel is meg lehet szólítani. Mert kezdetben vala a könyv és utána lett belőle rajz, majd utána szoktak filmet forgatni, aztán jönnek a remake-k. 
Számomra a Szerelem a kolera idején Gabriel Garcia Marqueztől nagyobb katarzis volt, mint filmben, de ugyanúgy A rózsa neve Umberto Ecotól. Viszont Szabó Magda Abigéljét pont olyannak képzeltem el, mint a filmet, mert annak a készítésénél a szerző végig jelen volt. Talán a Rózsa nevénél is? Nem emlékszem. Vagyis, ha jól ismered a grafikusodat és elégedett is vagy a munkájával, mint én is, akkor rácsodálkozol, hogy ,,Te Jó Isten ezt, hogy megfogta!". És ez a lényeg. 

Ebben pedig az illusztrátornak nagyon nagy a felelőssége. A klasszikus, gimnazista megnyilatkozás egyik aranyköve, hogy a ,,költő azt gondolta”, ami már a kezdetek kezdetén is nemcsak blőd, hanem meglehetősen perverz is. Képzeld el, hogy az általad említett Csáth Géza gondolatai milyenek lehettek, ha le mert írni olyanokat, amiket leírt: ez már a szűrt verzió. A művészeti pszichoanalízis csak egy olcsó, bazári lézerkard, de nálad, ahol a krimiről beszélünk, azért használnod kell a karakterek megalkotásában, hiszen sokan hazudnak, és az első megnyilatkozásuk esetén is elfednek bizonyos dolgokat. Ezt hogy szoktad kidolgozni?
Beszélgetve grafikus barátokkal, elmondták, hogy ők mindent megterveznek, a csomagolást, a könyvborítót, a rajzi karaktereket; nálam ez másképp működik.
Van egy koncepcióm, de szigorúan fejben. Ha elkezdem lejegyzetelni elvész a spontaneitás. Soha nem tudtam így írni, sem gyerekként, sem kamaszként, sem most. Kell az ihlet, ami bármitől jöhet. Például megyek a villamoson és látok egy embert, akinek elképzelem az életét és látom, hogy ő jó karakter lenne. Vagy hallgatok egy felkavaró zenét és már látom a cselekményt.
Aztán van egy rokonom, barátom, akit szeretek és örülnék, ha megjelenne. 
De a valódi karakterek azok többől állnak össze, senki sem tisztán ez, vagy az. Érzem, hogy visz a lendület, hogy le kell írnom, hogy ki mit csinál, mit mond. 
És akkor már nem én vagyok az író, hanem az, aki őt faggatja. Vagyis kibújok a szerepemből és átmegyek a másikba.
Tudom, hogy, akit faggatok hazudik, hogy önálló életet kezd élni, hogy onnantól kezdve, hogy leírtam a nevét van neki múltja, jelene, vagy jövője, hogy belebonyolódik az élet útvesztőjébe. És már látom magam előtt, a haját, a bőrét, a testét, a gesztusait, érzem a testszagát. Tudom, hogy színészkedik. 
Gyerekként is imádtam az embereket figyelni és kifigurázni. Egy halotti tor például röhögésbe fordult, mert kifiguráztam a szomszédokat. Hát valahogy így. 

A városi légkört szeretik az emberek hidegnek mondani, de nem lehet, hogy a falu miliője is pontosan, ugyanennyire alkalmas erre a kitaszítottság-érzésre? 

De pontosan, még inkább. Viszont ez inkább a XX. században, mert amíg korábban mindenkinek megvolt a dolga, a szerepe, a feladata, addig kevésbé. Pontosabban akkor is voltak tragédiák, mint csecsemőhalál, iszákosság, verekedős férj, falu végén lakó szerető, goromba anyós, gyűlölt vagy irigyelt nemes, akinek dolgoztak, járvány, de mégiscsak volt egy közösség. 
Voltak közös dalok, hagyományok, szokások, amiket senki nem mert felrúgni. Vagy, ha igen, akkor észhez térítették, elbeszélgettek vele és még sorolhatnám. Részeges férjet hazatolta a felesége a talicskában, a városban vagy hazabotorkál baráti segítséggel, vagy magától, vagy beborul egy bokorba és ott fagy meg reggelre.
Illetve, ha valaki ,,meg akarta valósítani önmagát”, ahogy ma mondjuk, elment a falujából és bejárta a világot, szakmát tanult, tapasztalatot szerzet és hírnevet.
Vagy visszament a falujába és a tudását fejlesztésre fordította, vagy a városban állt helyt, vagy éppenséggel ott nyomorgott és vidékről kapott csomagokból élt disznótoros, lekvár, befőtt. Tudjuk, hogy a kollégisták, hogy szokták ezeket a csomagokat várni Ottlik Géza regényeiben.
A városban ezek elvesztek, pont erről beszélt a pápa nemrégiben, a társadalmi és családon belüli elidegenedésről, a másikon való átgázolásról, hogy megvalósítsák önmagukat. Lényegében mindenki azt csinál, amit akar.
Én a várost nem érzem ridegnek, szeretem a városokat, mindig városban éltem, lüktet, él, van kulturális, szórakozási, sportolási lehetőség. Mégis az egyéni nyomorok jobban elkendőződnek, a társadalom perifériáin élőket ritkán veszik figyelembe. Persze van, aki így is jótékonykodik, de az rendszerint nem dicsekszik vele, hanem csendben teszi a dolgát (ételt oszt, bevásárol valakinek, szociális munkát végez). 

Gondolj bele, a falu méreteiből adódóan sokkal jobban teret biztosít személyes konfliktusokra, hiszen, gyakorlatilag összezárt emberekről van szó. Egy ilyen légkörbe ültetve milyen szempontokból más egy gyilkosság, mint a városban?

Egy összezárt közösségben sokkal tragikusabb a gyilkosság, sokkal fájóbb. 
Erről szólnak a XX. század második felének magyar filmművészetéből némely alkotások. Viszont ott legalább az ilyen bűnök elkövetői valami közösségi számkivetettség áldozatai lettek később. Mint, ahogy Ázsiában sokáig megvolt, például Japánban, hogy a közösség, társadalom része vagyok, nem pedig a mindenkin átgázoló individuum. A városban, ha a háromdiplomás, befolyásos híresség veri a feleségét és nem törődik a gyerekeivel, akkor mindenki félrenéz, mert mégiscsak ő az XY. 

És miben változik a nyomozó eszköztára, lehetősége, módszere? 

A vidéken való nyomozásnál a lényeg, hogy a nyomozó az ott élők bizalmába tudjon férkőzni és megismerje a szokásaikat, épüljön be közéjük. Mert ott jobban hallgatnak a dolgokról. 
A városban mindig van egy önjelölt szomszéd, aki szívesen leskelődik, hallgatózik, van egy szemtanú, aki látott valamit. Még akkor is, ha a városi ember szívesen átnéz mások nyomorúsága fölött úgy, hogy ő hangoztatja, hogy toleráns és befogadó. De a valóságban nem. Szerintem a könyvbeli nyomozónak ezeket a különbségeket kell látni. 

A rózsa neve kapcsán, amit felvetettél, azért a film és a könyv között van egy alapvető különbség: sokaknak erre nehéz rámutatni, de A rózsa neve attól lesz A rózsa neve, hogy az a nyelv, amin meg-van-írva, az egy olyan elkülönült, más, mint eddig láttunk, hogy a nyelvi univerzumban egy sajátos helyet foglal el. Eco a könyv végén kiemeli, és természetesen más cikkeiben, előadásaiban is ezt teszi, hogy a történet blődsége ad teret a nyelvi kifinomultság eléréséhez. Ugyanezzel a technikával dolgoztak a nagyok.

Pontosan, ebben teljes mértékben egyetértünk. Vagyis az a felfokozott izgalom, ami elfogott a könyv olvasásakor, ugyanazt nem éreztem a film nézésekor. Vagyis az író „rákényszeríti” az olvasót, hogy elképzelje a történetet, a kolostort, Adsót, Jorgét, a gonosz öreget, aki mérgezi a lapokat, s a latin és egyéb nyelvű idézetek fordításáért folyton hátra kell lapozni, hogy megértsük őket és ez is izgalmassá teszi, mert késlelteti a megfejtést.

És ha a nyelvnél tartunk, szerinted milyen másik nyelvet kell használni a krimi írónak, mint a klasszikus értelemben vett irodalom írójának?

Ez szerintem írótól függ. Nem kell ,,magas irodalmat” használnia, de ha teheti, ha akarja miért ne? 
Viszont ha Rejtő Jenő, aki nem krimiíró, könyveire gondolunk, akkor tudjuk egészen speciális az ő nyelvezete, keverednek benne gondolom a kor tolvajnyelvének, a kocsmák ökölharcosainak szófordulatai. Ez nem jelenti azt, hogy az író nem elég művelt, hanem pont, hogy az írásaival megteremt valami sajátságos hangulatot, ami szórakoztatja az olvasót. Én legalábbis gyerekként nagyon szerettem, majd ezek képregény változatait Zórád Ernő rajzaival a Fülesben, aminek alig bírtam kivárni a folytatásait.
Gerda Green: A kék macska. Kiadó: Publio Kiadó. Megjelenés: 2014. október 16. Besorolás: Top 10. Grafikus és borítótervező: Bölecz Lilla. Minden jog fenntartva! http://publioboox.com/gerdagreen

Jómagam a közös hagyományok és szokások ellen vagyok, minden értelemben. Szerintem a hagyományok őrzése csak egy tokozódás, bábozódás, mert hajlamosak vagyunk megbonthatatlannak és szakrálisan fejlődés nélkülinek gondolni; ebből lesz az a vesztett helyzet - legalábbis én annak ítélem meg -, hogy nem vagyunk képesek semmilyen értelemben vett, előremutató fejlődésre. Elfelejtjük, hogy azok a hagyományok, amiket tisztelünk, azok hosszú, fejlődés útján jutottak el oda, ahol vannak. Ha ezeket tökéletesnek gondoljuk, mert nem fejlesztjük, márpedig igencsak úgy tűnik, hogy nem, akkor sem szellemi, sem fizikális változások nem lesznek, amik lehetőséget adnának a kivirágoztatásra. Japán közössége rendkívül érdekes, ott magasabb szerepe van a társadalmi kötöttségnek, mint az egyénnek, mint olyannak. Durkheim például még egy külön öngyilkosság kategóriát is megemlít velük kapcsolatban, de ez most nem ide tartozik.

Ebben sajnos nem teljesen értünk egyet. A múltunkat, hagyományainkat igenis ismerni kell, mert a múlt, a történelem ismerete nélkül nem lehetünk azok, akik megformáljuk a jövőt. De: a hagyományokat lehet, sőt kell modern formában alkalmazni, a mi életünkre levetíteni, korszerűsítve használni. Például tanítsuk meg a gyerekeinket az olvasás szépségére, de döntsön ő, hogy papír könyvet venne, vagy beszerez egy e-könyv olvasót? 
Meséljük el neki, mert a gyerekek (legalábbis az enyém, de másoké is) érdeklődik a régi családi történetek iránt, de döntsük el, hogy megtanítjuk piskótát és kenyeret sütni, ahogy én tanultam, ahogy a nagymamámtól láttam, akinek ellestem a mozdulatait. Vagy? Leírom a receptet, lefotózom és kísérletezzen ő a konyhában, vagy olvassa el a történeteimet, naplókat feljegyzéseket a családról, hogy tudja ki ő, merre tart és mi akar lenni. 
Tehát a múlt az nagyon fontos, de a leszűrt tanulságai, esszenciái, napjainkra és a jövőre vonatkozó megoldásai. Nem véletlenül öröklik inkább az unokák a nagyszülők tulajdonságait és ők viszik tovább a dolgaikat. A gyerek ugyanis normális esetben a szülei ellen lázad és ez így természetes.

Ha figyelmesen elolvasod, amit írtam, akkor látszik, hogy pontosan ugyanazt az álláspontot képviseljük: a nem használt hagyomány, azaz a funkcionálisan nem beépített hagyomány a mai életbe nem is hagyomány. Ezért adják tovább, hogy használatban legyen, és ezért írtam, hogy a hagyományok fejlődési útját szeretjük megállítani, megdermeszteni, de te is pontosan arról beszélsz, hogy ezt tovább kell adni, hogy a többieknek is használható tudás legyen: szóval teljesen egyetértünk.

Akkor ennek nagyon örülök!
Maradjunk a nyelvnél: a jelzők halmozása egyedi, azaz csak erre a szövegre jellemző?
Nem használom mindenhol így őket, ez fokozás, hangulatkeltés. Szakmai szövegekben nyilván nem, csak ha a krimiben valami líraiságot szeretnék becsempészni a tájleírásba, vagy érzékeltetni szeretném a gyilkos, a gonosztevő megjelenésének karakterjegyeit. Olyan ez kicsit, mint amikor a bohóc a cirkuszi porondon kifigurázza, akit szeretne, de azt nagyon. 

Miért használsz két nyomozót?

Mondhatnám azt, hogy azért, mert a klasszikus krimikben így szokott lenni, de nem elsősorban ezért. Hanem, mert mindig izgatott, hogy két ember elsősorban szellemi és lelki együttműködése mire képes. Milyen az, amikor van egy racionális és érzelmes, egy szellemi és földhözragadtabb, egy humoros és sótlanabb, egy nyugodt, kiegyensúlyozott, hűvös és egy vadul szenvedélyes természetű ember, akik közösen mégis jól tudnak működni. Akadályozzák, segítik vagy kiegészítik egymást? Két ember legyen az bármilyen kapcsolat: baráti, szerelmi, szakmai, szülő-gyermek stb. mindig egymás tükörképei és ez sok minden elárul róluk. 

Milyen érzés egy másik könyvet ugyanazzal a két főhőssel megírni? Gondoltál egy ilyen folyamatra a Fény és förtelem kidolgozása közben? Ha jól tudom, utólag, egy másodszor kiadott verzió is van a könyvből: ott milyen lényegi dolgokon változtattál? Közrejátszott, hogy tovább akarod vinni a két főhős történetét?
A történet a második kiadásban nem változott, csak mondattani és egyéb hibákat igyekeztem kiküszöbölni, illetve nem volt leírás a hátsó borítón és ezt is hiányoltam. Vagyis ezek a munkák mindig finomodnak idővel, ezzel gondolom más is így van. 
Gyorsan gondolkozom, a kezem nem mindig tudja követni ezt, néha a családomat is és a barátokat is leterhelem, hogy ők még egy korábbi témánál, gondolatmenetnél tartanak és én már kettővel előtte. Még az ötödik fejezetet írom, miközben a hetediknél tartok gondolatban. Aki régóta ismer, az tudja, vagy az bírja csak, akinek kötélből vannak az idegei...
Igen nyilván, Olga és Herold párosát hosszútávra tervezem, számtalan bűnügyet kell még megoldaniuk együtt. Azonban ez még fejben alakul. Most ugye megírtam A kék macskát, ami szintén megjelent már a Publionál most októberben, de már írom a harmadikat, aminek még nincs végleges címe. És közben más könyveken is töröm a fejem és dolgozom, de ez még titok.
A vicces az, hogy amikor csiszolgattam A kék macskát és meséltem a barátaimnak jót nevettek, mert azt mondták, hogy „ez olyan Noémis cím” vagy inkább Gerdás? Ez speciel nekem eszembe sem jutott, amikor írtam, vagy a címet adtam, de ők jobban látnak kívülről, mint én magamat. Azóta két információval is gazdagodtam: 
1. Mint kiderült, létezik kék macska fajta, szibériai és angol, amelyeknek gyönyörű kék bundája van. Félreértések elkerülése végett én sohasem láttam ilyet élőben és fotón is csak akkor, amikor rákerestem a neten a saját könyvemre. Pont olyan a valóságban, ahogy én a könyvben elképzeltem, de azt nem árulom el, hogy hogyan, ez maradjon az én titkom. 
2. Egy másik csoportban megismert barátnőm jelezte, hogy a kisvárosban, ahol ő lakik, van Kék macska kocsma, mondtam neki, menjünk oda felolvasni, de nem javasolta. Azok a tagok, akik odajárnak nem túl bizalom gerjesztőek. Habár vicces lenne krimit olvasni egy kricsmiben.
Elkanyarodtam a Fény és förtelemtől, de ez, ha visszagondolok eleve úgy íródott, hogy meglegyen a folytatás A kék macska, és ez őszre el is készült.

A kék macska könyvbemutató: 
2014. december 10. 17 óra. Polihisztor Könyvesbolt, Múzeum krt. 29 
Megnyitja: Csoma Gergely szobrászművész

Ez 207 embernek tetszik itt a blogon! 
63-an osztották meg a facebookon! 
Köszönjük! 



Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Magyar szecesszió, Lechner Ödön

Copyright © 2015. artificium-artis.blogspot.comA szöveg semmilyen részlete nem használható fel a szerző engedélye nélkül! Lechner Ödön  (1845. Augusztus 27, Pest – 1914. Június 10, Budapest) a tizenkilencedik és huszadik század fordulójának legkiemelkedőbb magyar építésze. Két kulcskifejezéssel szoktuk őt jellemezni: a nemzetiépítőstílus kifejezője vagy a magyaros szecesszió kitalálója vagy atyja, ahogy előszeretettel nevezik sok szakkönyvben.
Általánosságban úgy jellemezhetjük, hogy alkotó évei kezdetén historikus és eklektikus stílusban tervezett, majd a modernebb önkifejezést tartotta szem előtt és az egyéni formanyelv kialakítására törekedett. A teljesség igénye nélkül, lévén, hogy szövegünk tananyag, szeretnénk a legfontosabb, vagy érdekesebb műveit megemlíteni, a historizálásból kiszabadult kezdetektől, a már-már art decoba hajló későszecessziós példákig.
A történeti stílusok elhagyásával Lechner Ödön a népművészetből átvett ornamentális motívumokat kezdte el használni. Egyes indus…

Art Nouveau, Jugendstil, Szecesszió, Wiener Werkstätte

Copyright © 2015. artificium-artis.blogspot.com  
A szöveg semmilyen részlete nem használható fel a szerző engedélye nélkül!
Art Nouveau
Az Art Nouveau Európából ered és elsősorban Franciaországból, ahogy a neve is tükrözi. Egyetemesen kialakuló stílusról van szó, amely elsősorban az 1880-as évekhez köthető, e kontinens több országában jelen van és jelentése új művészet. Ihletője az Arts and Crafts mozgalom, lényege pedig az, hogy eltávolodik a historizmustól és egy teljesen új, modern irányvonalat képvisel. Az Art Nouveau nemzetközi stílus, így szinte minden országban, ahol ebben a szellemben alkottak, építkeztek, megvan rá a megfelelő elnevezés.
Az Art Nouveau kifejezés magába foglal egyfajta nemzetközi filozófiát is, művészeti stílust az építészetben és az alkalmazott művészetekben. Az irányzat valódi időtartama 1890 és 1910 közé tehető. Franciaországban Artnouveau-nak, új művészetnek, NémetországbanJugendstil-nek, ifjú, fiatal stílusnak, Olaszországban Stile floreale-nak, azaz virágos…

Magyar szecesszió, Kós Károly

Copyright © 2015. artificium-artis.blogspot.com
A cikk semmilyen részlete nem használható fel a szerző engedélye nélkül! Beleértve a cikk logikai felépítését is, mert erre is találtam példát! Köszönöm!

Halottak napján és a Reformáció Napján szeretnélek meglepni Benneteket kedves olvasóim, egy számomra oly kedves építész Kós Károly életművével. Hogy hogyan függ össze a kettő? Úgy, hogy Kós Károly áttért lutheránusról református vallásra, ami az erdélyi magyarság megmaradásának az egyik legfontosabb bástyája volt és ma is az.
A reformáció a Biblia nemzeti nyelvekre való lefordításával folytatódott, az után a bátor cselekedet után, amit Luther Márton tett, aki 1517. október 31.-én levelet írt Albert mainzi püspöknek, tiltakozását fejezve ki a búcsúcédulák árusítása ellen, valamint kiszegezte a wittenbergi vártemplom kapujára 95 tételből álló vitairatát is.
Tulajdonképpen Kós Károly élete, még ha nem is volt ennyire harcos személyiség, mint Luther, abból a folytonos munkából áll, aminek c…